A cenzúra szóról mindenkinek valami bűnös, takargatni való tartalom jut az eszébe. Nem véletlenül van ez így, hiszen ezt szokhattuk meg a televíziós kisípolásokból és a bulvármagazinokban látható celebek meztelen fotóinak a megfelelő helyen történő kitakarásaiból is. Ma viszont már kicsit mást jelent ez a kifejezés, egyre gyakrabban találkozhatunk olyan hírekkel, amelyek véleményvezérek, publicisták Facebookon történő cenzúrájáról szólnak. Ha az eredeti funkcióból indulunk ki, akkor feltételeznünk kellene, hogy ezek az emberek valami társadalomellenes uszítással, pornográf tartalmakkal vagy erőszakkal hívták fel magukra a figyelmet.
De nem. Elég, ha az adott személy nem ért egyet a balliberális véleménydiktatúrával és esetleg ezt meg is fogalmazza, vagy egyszerűen csak jobboldali cikket oszt meg. Az egész kezd egy kicsit sci-fibe átmenni, lassan meg fog jelenni a közösségi médiában is a gondolatrendőrség és akkor már szinte bejelentkezni sem kell majd a 30 napos eltiltáshoz. Érdekes, hogy ilyenkor nem harsog az Index vagy a 444, nem szerveznek gigatüntetést a diákok a véleménykorlátozás ellen, és még a jobboldalon is kevesen merik felemelni a hangjukat. Pedig képzeljük csak el, ha például Papp Réka Kingát vagy Gulyás Marcit törölnék egy-egy posztjuk miatt, már készülnének is a fasiszta diktatúra ellenes molinók és Facebook események a tüntetésekről.
Persze nem csak nálunk figyelhető meg, hogy párhuzamos valóságokban kommunikálnak a liberális értelmiség szabadságharcosai. Az Egyesült Királyságban diákok tömege háborodott fel azon, hogy egy egyetem a nyíltan baloldali szerző, Norman Geras könyvét „óvatosan kezelendőnek” titulálta. A brit terrorellenes stratégia ugyanis megengedi az iskoláknak, hogy az írók olyan műveit, amelyek a társadalomra veszélyes hatással lehetnek külön figyelmeztetéssel megjelöljék. Geras azt állította, hogy az erőszak súlyos társadalmi igazságtalanságok esetében elfogadható, ez pedig az angol Reading egyetem szerint már beleesik a társadalmilag kockázatos kategóriába.
Azt nem tudjuk, hogy az egyetemen dolgoznak-e marketinges szakemberek, de ha csak abból indulunk ki, hogy gyakran azok az előadások a legnépszerűbbek és azokra fogynak el a leghamarabb a jegyek, amelyek „tiltottak”, akkor szinte borítékolható volt, hogy a veszélyes jelzőnek kontraproduktív hatása lesz a tanulók szempontjából és mindenkit ez a könyv fog a leginkább érdekelni, de ez megint más kérdés.
Szintén az Egyesült Királyságban történt a közelmúltban, hogy az Oxford egyetem LMBTQ+ közössége nem engedte előadni Jenni Murray feminista írónőt, mivel túlságosan transzfóbiásnak találták. Murray egy korábbi felszólalásában kijelentette, hogy egy férfit nem a nőies ruha és smink fog nővé tenni, mert nőnek lenni ennél sokkal többet jelent. Ebben az esetben nem voltak felháborodva a diákok, és a szólásszabadság végét sem kiáltották ki azonnal. Mindenki csendben maradt és Murray is behódolt a szélsőliberális véleményterrornak.
Hogy mi a két eset között a különbség? A Reading egyetemen történő listázás azonnal a diktatúra szelét lengette meg a ballib zászlókban és mindenki egyöntetűen volt felháborodva, hogy „na-de-mégis-mit-képzelnek-hol-a-szólásszabadság”. Attól függetlenül, hogy az egyetem stratégiája nem volt épp a legjobb senkit sem hallgattatott el, és nem cenzúrázta egyik szerző művét sem. Ezzel szemben az Oxford egyetem diákjai azt nyilatkozták, hogy számukra az a fajta ellenállás jelenti az igazi szólásszabadságot, ahol ők dönthetik el, hogy ki és miről beszélhet és ez teljesen rendben volt a sajtóban, senkinél sem verte ki a biztosítékot. Végül is ez az igazi liberalizmus, vagy nem?
