Könyvtáram egyik polcán naplók sorakoznak. Móricz, Márai, Illyés, Kassák, Karinthy Cini, Ortutay. Pikáns olvasmányok. A szellemi elit pizsamában. Néha anélkül. Örülnének vajon, hogy az utókor belát testükbe, lelkükbe? Vagy azt hitték, a múlttal a tények halványulni fognak és jelentőségüket veszítik? Másról lehet szó. Hogy itt maradnak és fontosak maradnak. Hiszen tanúk voltak, annyira közel ültek a tűzhöz, hogy volt, aki megperzselődött.
Csak arról feledkeztek meg, mivel táplálták a tüzet. Füstjének máig érezhető bűze van. Szaga van. És nemcsak annak, amit leírtak. Annak is, ami mintha meg se történt volna. A néprajzos Ortutay a 68-s csehszlovákiai bevonulásról hallgat, azt viszont elfecsegi, hogy egy éve Győry Gábor hajtotta fel számára a jobb-rosszabb k*rvákat.
De nem ezért vettem le a polcról, s készítettem a konyhaasztal sarkára őket – a háztartásban ez a legnagyobb –, más izgatott. Mit jelentett számukra a karácsony, melynek fúvós zenéjét a csehek Supraphon hanglemezeiről évekig örömmel hallgattam. Valóságuk mára megszűnt. Lengyel kollégám, Mariusz Szczygiel magyarul is olvasható könyvében – címe: Teremts magadnak édenkertet! – arról tudósít, hogy szerte Csehországban árulják a templomokat. Veszik őket raktárnak, autószerelő műhelynek, és mert remek az akusztikájuk, koncertteremnek. Ergo, amivel kommunisták negyvenöt évig piszmogtak, a balliberálisok fele idő alatt, ripsz-ropsz megoldották. Ilyesminek a módját nagyon tudja Brüsszel.
Bezzeg sajnálják, hogy az oroszokig nem ér el a kezük, és csak sarat tudnak szórni rájuk. Azt is hiába. Az okot Márai fedte fel: „Nem értelmes verseket kell írni. Gyönyörűeket, költőieket. Goncsarov >Oblamov<-jában a hős rajtakapja inasát, amint verseket szavalgat. >Érted a verseket?< – kérdi gúnyosan. >Ha érteném – feleli az inas –, akkor nem lenne vers.< Tökéletes válasz és igaz.”
Ám az éremnek azonban van másik oldala, s nyilván felhorkan, aki erősen figyel. A halott Tolsztojról lesz szó. A múlt századi orosz bürokrácia ilyen címkével küldte haza a családnak 1910-ben az asztapovói vasútállomásról: „Cím: Tolsztoj-család. Csomagolás: láda. Tartalma: egy hulla.”
Érzik a különbséget? Jó volna, ha éreznék, és elhajtva róluk a ködöt, közelebb jutnának a sötét tendenciáinak megértéséhez.
S most hadd idézzem ide Catherine Mansfieldet. Elárulja majd, mit írt Svájcban keltezett levelében. Ott ismerkedett meg két orosz menekülttel, Bunyinnal és Mereskovszkijjal. Rengeteget beszélgettek. Egy ilyen alkalommal Mansfield felsikoltott, mert rádöbbent mi vár a világra. „Az emberek Nyugaton süketek és tunyák, és tűrik, hogy Kelet kitenyéssze Lenint, ezt az ázsiai mérget, ezt az ördögi oltóanyagot, a bolsevizmust.” Vagyis ez a tüdőbeteg asszony tisztábban látta 1922-ben, mi a bolsevizmus, mint Wilson és Lloyd George.
Hogy eddig nem szóltam a karácsonyról? De, egyfolytában arról beszélek. Miért árulják templomaikat a csehek, miért rángatta a vészharangot felettünk Illyés olyasmit állítva 1943-ban, hogy a magyart ezer éve gyűlölik a világban. Nem így van. Az egyetlen ok, amiért szálkák vagyunk szomszédaink szemében, egészen más. A választ én adtam rá Volt egyszer egy lovasnemzet című könyvemben.
Frantisek Palackyt idéztem, a csehek történetíróját. Szerinte „a magyarok betelepedése mai hazájukba a legnagyobb szerencsétlenség volt, mely a szláv világot egy egész évezreden át érte; mert a magyarok az éppen alakulóban lévő óriás szláv birodalom szívébe ékelték be magukat, és a szlávok reményét örök időkre megsemmisítették.”
Hallatlan világtörténelmi jelentősége volt, mely mindmáig tart. Büszkék erre a mai magyarok? Hogy volnának azok, amikor nem tudnak róla? Vagy van itt még egy kérdés: ünnepeljük mi azt, hogy Mátyás elfoglalta Bécset? Nem ünnepeljük. Akkor minek raktam ide ennyi könyvet, hogy jeles urak naplóiból idézzek? A sorrendet meg kell fordítani: előbb Mátyás, és csak utána Karinthy Cini.
Maradjunk ennyiben.
