Jucker szerint “újra szél dagasztja az európai gazdaság vitorláit”. Ez a szél az eurózónában éppen csak fújdogál, inkább azon kívül süvít. Az eurózóna annak ellenére nem tud tíz éve a két százalékos növekedés fölé kerülni, hogy az Európai Központi Bank (EKB) majd’ kétezer milliárd euróért vásárolt állami, vállalati és önkormányztai kötvényeket. Az eurózóna perifériáján ez a pénzözön sem tudta érdemben csökkenteni a magas (főként ifjúsági) munkanélküliséget. A gazdaság “dagadó vitorláinak” kedvező hatását igazából csak a felső 1% érzi. Az
új munkahelyek többsége már ún. atipikus munka, azaz jellemzően minimálbért fizet csak.
Németországban minden negyedik, szakszervezeti becslések szerint minden harmadik dolgozó már atipikus foglalkoztatott. Juncker megismételte a brexit utáni ajánlatát, és a még kimaradó nyolc tagországot is meghívta az eurózónába. Valójában euróadósságzónáról kéne beszélnünk, hiszen az új tagoknak azonnal vállalniuk kell az euró “megmentésének” rájuk eső költségét.
A nagyságrendet mutatja, hogy Szlovákia legalább ötmilliárd eurót éget Görögországban és más bajba jutott eurózóna országokban, és akkor még nem is beszéltünk a tervezett közös betétbiztosítási alapról. A feltörekvő kelet-közép- európai gazdaságok persze jobban gyengítenék az eurót, mint amennyire a svéd és dán gazdaság erősítené azt.
Az euró jövője bizonytalan, Juncker beszédében egyszerre támogatta a francia közös költségvetés és a német európai valutaalap ötletét. Juncker szíve és zsebe persze inkább az euró északi része felé húz, hiszen Luxemburg az euró mostani értékének megőrzésében érdekelt. Annyi azért kihámozható, hogy Jucker szavai szembemennek Párizs tervével. A franciák az általuk vezetett mediterrán országokkal közösen egy közös eurózóna pénzügyminisztert szeretnének, aki egy közös költségvetés fölött is rendelkezne. Ezeket az új intézményeket ők önállónak képzelik el, amelyeket politikailag egy eurózóna parlament ellenőrizne. Juncker itt is a német állásponthoz húz, az intézményi reformot lehetőleg szerződésmódosítás nélkül, vagy kezelhető módosításokkal képzeli el, ő sem akarja a francia tervek megvalósításához szükséges nagy módosítást, ami csak
kinyitná Pandorra szelencéjét.
Juncker beszédében az európai pénzügyminisztert a bizottság tagjaként képzelte el, ami a francia tervekhez képest szűkebb mozgásteret jelentene. Az EB elnöke ráadásul “nem túl izgalmas ötletként” elveti az eurózóna parlament tervét is, ami a neoliberális gazdaságpolitikával szembeni eszköz lenne a déliek kezében, hiszen a képviselők várhatóan megengedőbbek lennének az eurózóna közös pénzügyminiszterével szemben, ha az beruházásra, infrastruktúra fejlesztésre, vagy éppen jóléti programokra akar újabb hiteleket felvenni.
Az adósságban úszó mediterrán országok valójában az EKB várható kamatemelése után is az északi országok garanciája mellett akarnak kedvező hitelekhez jutni, ennek lenne eszköze a közös költségvetés. Berlin erre csak érdemi strukturális reformok után lenne hajlandó, amitől a déliek ódzkodnak, ugyanis nem akarnak Görögország sorsára jutni. Berlin az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM) alakítaná át szerződésmódosítás nélkül egy Európai Valutaalappá (EMF), amely kedvező hitelt adna a strukturális reformok végrehajtására.
A franciák azonban nem ilyen lovat akarnak. Az eurózónán kívüli országok Európai Egyesült Államok felé terelésének másik eszköze a kötelező betelepítési kvóta. A Soros-Terv évi 300-500,000 migráns ellenőrzött és ütemezett Európába hozásáról szól, akiket egy kötelező kvóta szerint osztanának szét a tagállamok között, és aminek költségeire az EU évente 30 milliárd eurót költene hitelből. A korábbi tervek szerint az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal (EASO) döntene a menedékkérelmekről, majd a befogadott menedékeseket a tagállamok között, kvóta szerint osztanák szét. Ez növelné Brüsszel hatalmát, és jelentős lépés lenne a lopakodó föderalizáció útján.
Nem csoda, hogy csak kevesen rajonganak az euró, vagy a kötelező betelepítési kvóta toxikus termékéért. Az eurónál Görögország, Lettország, vagy Írország megszorításai, a francia, olasz és spanyol ipar vergődése, vagy éppen a csőd szélén táncoló olasz bankrendszer számít elrettentő példának. A migránskvótánál Nyugat-Európa párhuzamos társadalmai és no-go zónái, egymást követő terrortámadásai, valamint a nők és gyermekek ellen elkövetett, egekbe szökő szexuális erőszak és vagyon elleni bűnözés figyelmeztetnek arra, hogy mi várna
ránk. Juncker valószínűleg belátta, hogy ő az EU előtt tornyosuló feladatokhoz túl kevés, az ő receptjei csak rontottak a földrész helyzetén. Nem is indul 2019-ben, utódjaira hagyja a munka érdemi részét.
Mi, kelet-közép- európaiak egy jobb ajánlatra
vártunk, ami a “boldog” 1980-as és 1990-es éveket jellemző nyertes-nyertes játszmák mentén alakítja a közös Európa jövőjét.
