Kristen R. Ghodsee, a Pennsylvaniai Egyetem orosz és kelet-európai tanulmányok professzora számos könyvet írt az európai kommunizmusról és annak utóhatásairól. Néhány hete közölte írását a The New York Times a kommunizmus történetéről és örökségéről, 100 évvel az orosz forradalom után. A professzor azt fejtegeti, hogy amikor az amerikaiak a kelet-európai kommunizmusra gondolnak, elsősorban az utazási korlátozások jutnak eszükbe, a lakótelepek szürke betonfalai, meg a nyomorúságos életet élő férfiak és nők, akik hosszú sorokban állnak az üres boltok előtt, és a privát életüket a biztonsági szolgálatok vizslatják. Mégha ennek nagy része igaz is, kommunista élet kollektív sztereotípiája nem festi meg minden árnyalatát a tablónak – állítja Ghodsee.
A keleti blokkban élő nők ugyanis számos olyan jogot és kiváltságot élveztek, amelyek a liberális demokráciákban ismeretlenek voltak: az oktatásukra és képzésükre fordított állami támogatást, a foglalkoztatást, a nagyvonalú szülési szabadságolást, vagy a garantált ingyenes bölcsődéket. Mindezek mellett volt még egy érdekes – kevésbé köztudott – jellegzetessége ennek az érának. Az a tény, hogy a kommunizmusban élő nőknek több szexuális élvezet jutott.
Mivel magyarázza ezt a kutató?
A német újraegyesítés után készült az a tanulmány, amely rámutatott, hogy a keletnémet nők kétszer annyi orgazmust éltek át, mint a nyugatnémetek. A kutatók maguk is elámultak azon, mennyivel elégedettebbek voltak az NDK-s hölgyek, miközben a munka mellett még a háztartás terheit is viselték. Ezzel ellentétben a háború utáni nyugatnémet nők otthon maradtak, és élvezték a kapitalista gazdaság javait. Viszont kevesebb volt az életükben a szex, és kevésbé volt kielégítő, mint a falon túli nőtársaik esetében, akiknek sorba kellett állni még a vécépapírért is.
Mi történt vajon a vasfüggöny mögött?
A bolgár Ana Durcheva 65 éves volt, amikor először találkozott vele a kutató 2011-ben. Az asszony, aki élete első 43 évét a kommunizmusban élte le, arra panaszkodott, hogy az új, szabad piac akadályozza a bolgárokat abban, hogy egészséges szerelmi kapcsolatokat alakítsanak ki. „Biztos, hogy bizonyos dolgok rosszak voltak abban az időben, de az életem tele volt romantikával" – mondta. „A válásom után volt munkám, pénzem, és nem kellett egy férfi támogatására szorítkoznom. Azt tettem, amihez kedvem volt” – mondta. Egyedülálló anyaként nevelte a hetvenes évek végén született lányát, és határozottan állítja, sokkal örömtelibb élete volt, mint manapság a lányának. „A lányom állandóan dolgozik, késő este ér haza, túl fáradt ahhoz, hogy összebújjon a férjével. Ülnek a tévé előtt, mint a zombik. Sokkal többet szórakoztam, amikor ennyi idős voltam.”
A hajdani NDK egyetemi városában, Jénában élő harminc éves Daniela Gruber azt mesélte, hogy a kommunizmus idején született anyja komoly nyomás alatt tartja, hogy szüljön végre egy gyereket. „Nem érti, hogy ez ma már nem úgy megy, mint régen. Korábban minden sokkal könnyebb volt. Volt szülési szabadság, bölcsőde és óvoda, visszavették a nőket az állásukba. Én szerződéssel dolgozom, nincs időm teherbe esni.”
Ez a generációs szakadék az anyák és rendszerváltás után felnőtté vált lányaik között a kutató szerint alátámasztja azt, hogy a nők sokkal teljesebb életet élhettek a kommunizmus alatt. Ez az életminőség részben annak is köszönhető, hogy a rezsimek ideológiai alapjául szolgáló tudományos szocializmus központi kérdésnek tekintette a nők emancipációját. Kétségtelen tény, hogy a kelet-európai kommunista államoknak szükségük volt a női munkerőre is a II. világháború utáni gyors iparosítási programok megvalósítása érdekében, de a nők és a férfiak közötti egyenlőség ideológiai alapjait August Bebel és Friedrich Engels már a 19. században leírta.
A bolsevik hatalomátvétel után Lenin és Aleksandra Kollontaj ( a világ első női minisztere) lehetővé tette a szexuális forradalmat a Szovjetunió korai időszakában. Kollontaj azzal érvelt, hogy a szerelmet meg kell szabadítani a gazdasági megfontolásoktól. Oroszország 1917-ben – három évvel az Egyesült Államok előtt választójogot adott a nőknek. A bolsevikok liberalizálták a válási törvényeket, garantálták a reprodukciós jogokat, és az addig otthon dolgozó nőket a munkaerőpiacra terelték, miközben közmosodákba és népkonyhákba invesztáltak. A nők mobilizálódtak, önálló jövedelmre tettek szert.
Közép-Ázsiában az 1920-as években az orosz nők a muzulmán nők felszabadításáért küzdöttek. Ez a felülről lefelé irányuló kampány ellentétet szült a helyi pátriárkákkal, akik nem szívesen látták a hagyományoktól megszabadított testvéreiket, feleségeiket és leányaikat. A harmincas években Sztálinnak köszönhetően fordulat következett be a női jogok elismerésében, megtiltották az abortuszt és a nukleáris családi modellt propagálták. Azonban a második világháború utáni akut férfi munkaerőhiány arra ösztönözte a kommunista kormányokat, hogy előmozdítsák a női emancipációt célzó programokat, így kaptak állami támogatást a női szexualitás rejtelmeit feltárni kívánó kutatások.
Ugyan a legtöbb kelet-európai nő nem tudott nyugatra utazni, vagy szabad sajtót olvasni, de azért a tudományos szocializmus járt bizonyos előnyökkel. – fejtegeti Kristen R. Ghodsee.
„A csehszlovák szexológusok 1952-ben kutatni kezdték a női orgazmust, és 1961-ben konferenciát szerveztek a témában" – mesélte Katerina Liskova, a Masaryk Egyetem professzora. „A nők és a férfiak közötti egyenlőség fontossága volt a középpontban, ezt tartották a női öröm alapvető elemének. Azzal is érveltek, hogy a férfiaknak be kell szállni a házimunkába és a gyermeknevelésbe, különben nem lesz jó a szex” – fogalmazott.
Agnieszka Koscianska, a Varsói Egyetem antropológia professzora arról számolt be, hogy 1989 előtt a lengyel szexológusok „nem korlátozták a szexet a testi tapasztalatokra, és hangsúlyozták a szexuális élvezet társadalmi és kulturális kontextusának fontosságát". Az állam szocialista válasza a munka és a magánélet közötti egyensúly kérdésére az volt, hogy „nem segít az öröm elérésében, ha egy nő stresszes vagy túlterhelt, ha aggódik a jövőjéért és a pénzügyi stabilitásáért."
A Varsói Szerződés országaiban működő egypártrendszer fontos családpolitikai intézkedéseket hozott. A kommunisták jelentős erőforrásokat fordítottak a nők oktatására és képzésére, valamint a foglalkoztatásuk biztosítására. Az állami vezetésű női bizottságok arra törekedtek, hogy a fiúkat úgy neveljék, hogy a lányokat egyenrangú elvtársakként fogadják el, igyekeztek meggyőzni honfitársaikat arról, hogy a hímsovinizmus a korai szocialista múlt csökevénye.
A nemek közötti bérszakadék és a munkanélküliség továbbra is fennmaradt, és bár a kommunisták soha nem szűntették meg teljesen a patriarchális szemléletet, a kommunista nők egy bizonyos fokú önállóságot élveztek, amit nyugati nőtársaik el sem tudtak volna képzelni. A keleti blokkban élő nőknek nem volt szükségük férjhez menni azért, hogy szexuális életet éljenek, vagy legyen pénzük. A szocialista államok biztosították a megélhetésüket, Bulgária, Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia és Kelet-Németország további erőforrásokat csoportosítottak át az egyedülálló anyák és az özvegyek támogatására. Románia, Albánia és a Sztálin által vezetett Szovjetunió kivétel ebben. A legtöbb kelet-európai országban volt lehetőség az abortusz mellett dönteni, és szexuális felvilágosítást is kaptak a fiatalok. Ez csökkentette a nem kívánt terhességek számát, valamint azok társadalomra háruló költségeit.
A nyugati liberális feministák ugyan fanyalogva, de elismerték ezeket a teljesítményeket, ám bírálták, hogy az emancipáció folyamatát felülről irányították, nem a független nőmozgalmakból fakadt. Az akademikus feministák üdvözlik a döntéseket, de úgy tartják, már kiment a divatból az, hogy felülről akarjon a hatalom érvényesíteni olyan univerzális értékrendet, mint a nők egyenlő jogai.
Végeredményben az egykori szocialista országoknak a nők felszabadításában elért eredményei vagy elvesztek, vagy visszájukra fordultak. Durcheva felnőtt lánya és Gruber kisasszony most azokkal a munka-magánélet problémákkal küzdenek, amelyeket a kommunista kormányok egyszer már megoldottak az anyukáik számára.
„A Népköztársaság megadta nekem a szabadságomat, a demokrácia meg elvitte egy részét” – foglalta össze a bolgár Durcheva. Gruber kisasszonynak nincsenek illúziói a kelet-német kommunizmus brutalitásairól; csak azt kívánja, hogy „ne lennének ilyen nehezek ezek a dolgok ma.”
Mert ugyan bátorították és érvényesítették a nemek közötti egyenlőséget – mind a munkahelyen, otthon és a hálószobában egyaránt – azokat a kommunista nőket, akik az állami apparátusban pozíciókat töltöttek be kulturális imperialistáknak nevezték.
A rendszerváltás radikálisan átalakította milliók életét a világon, beleértve azokat a nőket is, akik ma uniós tagállamok polgárainak édesanyjaként vagy nagymamamájaként járnak közöttünk. Ezek az elvtársnők ragaszkodnak az állami beavatkozáshoz, nehezen kezelik a posztmodern érzékenységeket, tudják, hogy szükségesek a társadalmi változások – amelyek idővel a dolgok természetes rendjévé válnak –, de úgy vélik, jól jön egy emancipációs kiáltvány felülről. –fejezi be írását Kristen R. Ghodsee.
A színes kartonruhák világa – meg ami mögötte volt
Egészen progresszív világ bontakozik ki az amerikai genderkutató történész írásában, az emancipáció kutatása felől tényleg vonzónak tűnhet ez a világ, de csak az ideológiáját tekintve. A kérdés inkább az, mennyire szivárgott át a haladó ideológia a dolgos hétköznapokba. Vajon odaaaadták-e volna a kommunizmusban élő nők azt a lehetőséget, hogy traktorosok lehettek egy nejlonharisnyáért, vagy egy szép télikabátért? Vagy elcserélték volna-e a marxista esti egyetemi képzéseket gyerekjátékokra, csokoládéra, rendes cipőkre? Azt hiszem, szemrebbenés nélkül.
Ugyan Kristen R. Ghodsee beszél arról, hogy a női jogok kiteljesítésében nagy szerepe volt a háború utáni munkaerőhiánynak, csak sokkal kisebb hangsúlyt helyez arre, mint ahogy ez valójában történt. Nem is volt más választás, mint a nők munkába állítása, mert romokban hevert az ország. Az osztályharcról sem tesz említést, egyáltalán nem biztos, hogy a hajdani arisztokrácia nőtagjai haladásnak élték meg, ha gyári munkásnak állhattak három műszakban. A kommunista éra látszólagos anyagi biztonsága mögött egy fenntarthatatlan gazdasági modell húzodott meg, amely nemcsak a dolgos kezeket fogta szorosan, hanem a gondolkodó elméket is erősen figyelte. Míg a nyugati nők étterembe jártak, divatos ruhákat vásároltak, utaztak a világban, a keleti blokk korlátozott és irányított tömegtájékoztatása elhazudta a világ másik felét.
A Duna-parti csónakházak világában kiépült a besúgók hálózata. Tényleg úgy tűnik, milyen haladó módon kezelték a kommunizmust építő országok a szexualitást – amit Virág elvtárs még a hanyatló nyugat ópiumának nevezett –, de azt is látni kell, hogy ezek a törekvések az ideológia alátámasztására szolgáltak elsősorban. Legyen egy kis kenyér, legyen szex, legyen brigádkirándulás a munkaverseny megnyerése után, a többit meg majd elintézi az élcsapat – erről szóltak a szocializmus évtizedei, legkevésbé sem a nők kiteljesítéséről.
Borítókép: Fortepan, Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, 1969'
