Két évvel ezelőtt a pandémiára villámgyorsan és összehangoltan reagáltak a jegybankok, kötvényvásárlási programjaikkal likviditást zúdítottak a piacokra és a korlátozások miatt beütő recesszióból gyors visszapattanást produkáltak a gazdaságok. Az elmúlt hónapokban aztán beütött a krach, kiderült, hogy az általuk korábban átmenetinek gondolt infláció sokkal ragadósabb, mint ahogy várták. Persze ebben az orosz-ukrán háborúnak is nagy szerepe van – ezt kétségkívül nem lehetett előre megjósolni.
Az elmúlt időszakban aztán sorra jött az inflációs pályák felülvizsgálata, a mea culpa sorozat a magas árak miatt, a politikai rosszallása – a jegybankokba vetett lakossági bizalom megrendülése a tét.
Jól látszik, hogy túllőttek a célon. Egy elemző megfogalmazása szerint két éve felvették a szemellenzőt és legalább egy évvel tovább hordták azt, mint kellett volna. Az eredmény: az amerikai jegybank,a Federal Reserve kénytelen volt egy 75 bázispontos kamatemelés rámérni a piacokra –. amelyek ilyet utoljára a ‘90-es évek közepén tapasztalhattak meg. A nagy kamatemelésekkel mindig az a gond, hogy a gazdaság hirtelen kényszerül alkalmazkodni.
Olyan ez, mint amikor a lovak közé dobott gyeplőt hirtelen visszarántja a kocsis – megzavarodnak a lovak, esetleg még a szekér is felborul. Az Európai Központi Bank (EKB) is hasonló gondokkal küzd – az infláció kamatemelést indokolna, ez viszont fenntarthatatlanná teszi a déli tagországok államadósságát – főleg Olaszország és Görögország van veszélyben -, így kénytelenek lesznek valamit kitalálni, hogy a német és az olasz-görög államkötvényhozamok ne szakadjanak el egymástól túlságosan. A Svájci Nemzeti Bank váratlanul kamatot emelt, a Bank of England stagflációs veszélyre figyelmeztet (magas infláció és alacsony gazdasági növekedés), a Bank of Japan (BoJ) kormányzója, Harihuko Kuroda pedig jó japán szokás szerint kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot kérni, mert egy megjegyezte, hogy a háztartások kénytelenek “elfogadni” a magasabb árakat.
Szeretnének az USA-ban vagy az EU-ban ilyen “magasabb” árakat látni, Japánban az infláció áprilisban 2 százalék volt – az előző év azonos időszakához képest -, az USA-ban például 8 százalék fölötti fogyasztói árnövekedést mértek. Ha így nézzük, a BoJ egyébként büszke lehet magára, hiszen inflációs célja 2 százalék. Máskérdés, hogy ezt évtizedek óta képtelen volt elérni, folyamatosan küzdött a defláció, az árak tartós csökkenése ellen.
Az áremelkedés lakossági elfogadásáról beszélni egyébként a világon mindenhol tabunak számít jegybanki körökben, hiszen egy olyan generáció nőtt fel, amely azt szokta meg, hogy az infláció alacsony. A 2007-2008-as pénzügyi válság óta a monetáris politika gyakorlatilag a gazdaságélénkítésről, az alacsony infláció ellenni küzdelemről szólt. Most az egész masinéria az ellenkezőjébe fordult át – ha a magas árindexek nyomán kialakulnak az inflációs várakozások, veszélyes ár-bér spirál indulhat be. Ha keményen odalép a kamatoknak a jegybank, recesszió lehet a vége.
A kritikusok véleményét összegezve: a jegybankok túl sokáig tartották túl alacsonyan a kamatszintet, túl sok pénzt nyomtattak.
A jegybankárok viszont azzal védekeznek, hogy nem lehet a világ minden baját az ő nyakukba varrni, a jelenlegi ársokkokról nem ők tehetnek. Nem tudnak csipet gyártani, olajat kitermelni, búzát vetni és aratni. Monetáris politikai eszközökkel lehetetlen vállalkozás egy háború gazdasági hatásait kiküszöbölni, a pandémia által megtört beszállítói láncok nem (nem elsősorban) a kamatszint dönt arról, hogy a termeltetés visszatér-e Kínába, vagy a szűkebbre húzott láncok helyi termelése mennyivel lesz drágább.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az inflációs cél a fejlett országokban általában 2 százalék körül van, ennek elérése a jelenlegi árváltozási helyzetben meglehetősen messze van még. (Japán a kivétel, de ők meg évtizedekig alullőtték a célt.) A monetáris politika általában a maginflációra figyel, amelyet úgy számolnak, hogy kiveszik az inflációs kosárból a volatilis ármozgású termékeket, tipikusan ilyenek az élelmiszerek és az energia.
Most viszont pont ezeknek az ára kezdett el száguldani és egy jegybank nem mondhatja azt, hogy “átnéz” ezen, hiszen az áremelkedés olyan gyors, hogy egyrészt átszűrődik a gazdaság többi szektorába, másrészt a lakosság inflációs várakozásai megemelkednek, s ez utóbbiak hajlamosak önbeteljesítő jóslatokként viselkedni. (Ha elég sokan számítanak arra a gazdasági szereplők közül, hogy az árak emelkednek, maguk is árat emelnek és kialakul egy ördögi kör.) Pont erre utalt Jay Powell, a Fed elnöke a 75 bázispontos kamatemelés utáni sajtótájékoztatón, amikor azt mondta, hogy “az emberek az inflációt érzékelik, nem a maginflációt, arról azt se tudják, hogy micsoda.”
A gyorsuló inflációval gond az is, hogy politikai következményei lesznek. Ha elégedetlen a lakosság, akkor a politikán verik el a port – a jegybankokon nem tudják.
Pontosan ettől tart Joe Biden amerikai elnök is – novemberben időközi választások lesznek az Egyesült Államokban. A kormányzó demokratáknak nem is nagyon van eszközük a republikánus narratíva ellen. Nem mondhatják azt, hogy Powellt még ti neveztétek ki (Trump elnök jelölte), mert ők voltak azok, akik meghosszabbították a mandátumát. Vesztes helyzet ez számukra mindenféle szempontból. Ha a Fed megfékezi az inflációt, nagy a recesszió veszélye. Ha ezt bármi áron el akarja kerülni, akkor pedig saját hitelessége forog kockán. Nagyon nehéz ebből jól kijönni, ráadásul a kamatemelés hatásai messze nem érvényesülnek teljes egészükben novemberig.
Tiff Macklemet, a kanadi jegybank elnökét lemondásra szólították fel, kénytelen volt megígérni, hogy az idén nyáron nyilvánosan is felülvizsgálják nem teljesülő inflációs előrejelzéseiket. Nem mintha ennek sok értelme lenne, de a nép fejeket követel. Az ausztrál törvényhozás a jegybanki műveletek újraszabályozását fontolgatja, miután a központi bank májusban kénytelen volt kamatot emelni az infláció miatt, holott korábban azt kommunikálták, hogy 2024-ig nem várható ilyen lépés.
Sokan mondják erre, hogy a jegybanki függetlenség kerül veszélybe, s kétségtelen, sokkal könnyebb ezt megőrizni az élénkítési, mint a szigorítási ciklusokban. Az amerikai kamatemelési ciklus már elindult, de még korántsincs vége. Az eurozónában júliusra tervezik a szigorítás kezdetét, de könnyen lehet, hogy egy ilyen értelemben “előre hozott” kamatemelésre lesz szükség. A negatív kamatot nullára, pár százalékra való emelése lelassítja a gazdaságot és valamelyest megfékezi az inflációt. Az ideálisnak gondolt árszint elérése azonban finomhangolást igényel, s többször is bebizonyosodott, hogy ez még a hihetetlenül felkészült apparátussal dolgozó jegybankok számára sem jön mindig össze. Akkor aztán – ha beüt a recesszió – lehet megint szidni a központi bankokat.
Borítókép: PuzzlePix/Shutterstock
