Egész Rómában alig 2-3 művészmozi működik. Ha összehasonlítjuk az itteni filmes életet Párizzsal vagy Londonnal, akkor a különbség egészen szomorú –nyilatkozta nem is olyan régen Alex Infascelli olasz rendező. Ám még ha csak a művészmozik népszerűségével lenne probléma, még nem is lenne akkora a gond. Csakhogy a közönség úgy általában véve is elfordult a helyi produkcióktól: tavaly például 44 százalékkal kevesebb jegyet adtak el az olasz filmekre, mint 2016-ban. Ez a zuhanás elképesztő mértékű.
Bár tegyük hozzá: a taljánok igen magasról zuhantak alá. A második világháború után még ők voltak a filmipar nagy forradalmárai. Az élet sötét oldalát szinte dokumentarista eszközökkel bemutató neorealista filmek – mint amilyen például a „Róma , nyílt város” vagy a „Biciklitolvajok” – az itáliai filmipart nem csak Európában, hanem világszerte is közismertté tették. Miközben megindultak a díjesők és a fesztiválokon egymás után vették át az elismeréseket az olyan rendezők, mint Federico Fellini, Vittorio De Sica vagy Roberto Rossellini, hamarosan megjelent egy egészen másfajta ága is az olasz filmművészetnek: az amely nem a kritikusoknak hanem főleg és elsősorban a nézőknek akart kedvezni. Amikor a nagyérdemű épp az olasz történelem aranykoráról, a Római Birodalomról akart filmeket nézni akkor azzal árasztották el a mozikat (az úgynevezett peplumokból kevesebb, mint 10 év leforgása alatt vagy 200-at forgattak le az olasz csizmában!).
De ha épp ráunt valamire a közönség és másra vágyott, rögtön váltottak: volt, hogy a westerneket, máskor a thrillereket (giallokat), a bűnügyi filmeket (poliziescokat) ontották magukból az olasz stúdiók. Mikor mire volt igény. Amikor a csúcson jártak –vagyis a ’70-es évek elején– évente átlagosan 140 mozifilm készült Olaszországban.
Hogy miért ért véget az aranykor? Nos, az okokból akad pár. Először a VHS, a televízió és a kölcsönzők roppantották meg a kisköltségvetésű mozifilmek piacát. A kevésbé nívós filmek rögtön video-kazettán, esetleg a TV-ben jelentek meg, de egy idő után már ott se. Ahogy egyre népszerűbb lett az otthoni filmezés, megindult a mozi-bezárási hullám: 1985 és 1998 között az olasz filmszínházak közel felére került lakat. Ez a trend persze nem csak itt jelent meg, viszont itt volt a leglátványosabb.
Ennél is problémásabb lett, hogy a filmesek és a nézők egyre nehezebben találták meg a közös hangot: míg Olaszországban a ’70-es években a moziba járók 60 százaléka a helyi produkciókra váltott jegyet addig a ’90-es évekre ez az arány lement 10 százalék környékére. Hogy lehet a látványos amerikai filmeknek konkurenciát adni? – erre a kérdésre az olaszok most már évtizedek óta nem találják a választ. És annak ellenére, hogy rendre van egy-egy látványos sikerük – jó példa erre a tavalyi „Szólíts a neveden” nemzetközi sikere – ezek ma már láthatóan csak a szabályt erősítő kivételek.
Az internet pedig csak rontott a helyzeten. Legalábbis az olasz film és audiovizuális ipar nemzeti szövetsége az Anica elnöke Francesco Rutelli úgy véli: főleg a filmletöltögetések és az online filmezés tehet a mostani, roppant nagy arányú visszaesésről.
De azért akad jó hír is: az olasz TV például egyre erősebb, amire jó példa a negyedik évadra is berendelt maffia-sorozat a Gomorra, amely az Egyesült Királyságban a Sky Atlantic, az USA-ban pedig a SundanceTV-n futott, mindkét helyen meglepően nagy sikerrel.
Borítófotó: classicartfilms.com
