Hamar felkapják a vizet az okostelefon-használók, ha a szélessávú hálózat nem működik hatékonyan – tette meg az egyik fő megállapítását Guido Weißbrich, a Vodafone Germany hálózati teljesítményért felelős vezetője néhány héttel ezelőtt. Persze a konklúzió nem a semmiből született, hiszen az Ericsson és a Vodafone idegrendszeri eljárásokkal próbálta meg kideríteni, hogy a hálózati rendszerek teljesítménye miképpen hat az előfizetőkre. A németországi Düsseldorfban végzett kutatás eredménye röviden: nem voltak boldogok. A vizsgálatba százötven alanyt vontak be, az önként jelentkezők agyi aktivitását pedig elektro-enkefalográffal figyelték meg. A résztvevőknek tíz perc alatt összesen tizenhárom feladatot – például webböngészés, videók online streamigje, vagy éppen szelfik feltöltése – kellett elvégezniük egy okostelefonnal. A trükk abban állt, hogy a kutatásvezetők zavarták a hálózati teljesítményt, így tesztelve az idegi reakciókat.
Nem meglepő módon az derült ki, hogy a legkisebb hálózati zavarok is növelték a feszkót és az ingerültséget, de rontották az előfizetői hűséget és a szolgáltatói márka megítélést is. A cégek válasza erre pedig a hálózatok optimalizációja kell legyen, legalábbis a résztvevők szerint.
Kicsit messzebbről nézve, a vizsgálatba – ami persze nem egy reprezentatív kutatás volt – bevont alanyok viselkedése egyáltalán nem meglepő, hiszen manapság az “online lét” és “létezés” közé százmilliók tesznek egyenlőségjelet, akaratlanul is növelve saját frusztrációs szintjüket. Így például ha nem sikerül a szelfi, vagy hiba csúszik a (kényszeres) önreprezentációba, akkor sokaknak gurul egy gyógyszere. Ha meg uram bocsá’, lemerül a teló és nincs kéznél töltő, az sokaknál tényleg felér egy lelki apokalipszissel. Ráadásul egy ördögi körről van szó, hiszen a posztmodern ember számára az online jelenlét nélkül pokoli nehéz gondoznia a szociális-, üzleti -, valamint munka kapcsolatait, túlzás nélkül kijelenthető, hogy az offline üzemmód jelentős lemaradást okozhat (rendben: és okoz is) az élet minden területén. Ez logikus is lehet követkeménye a digitalizációnak, amit egyéni szinten lehet és kell is kezelni az esetleges problémákat elkerülendő, ám olykor döbbenetes tapasztalat azzal szembesülni, hogy emberek milyen érzelmi kapcsolatot képesek kialakítani egy-egy eszközzel.
De egy kicsit visszatérve még a szelfire. Süli Ágota pszichiáter-pszichoterapeuta korábban arról beszélt a Figyelőnek, hogy a szelfikészítés mögött a sikerélmény keresése, az önmegerősítés, valamint az önbizalom szilárdítása húzódik meg. Fontos kérdés az is, hogy e művelet esetében hol húzódik meg a normalitás és a patológiás viselkedés közötti határvonal. Magyarán: ha valaki félóránként lő magáról egy fotót, ott azért érdemes gyanakodni. De néhány éve az Amerikai Pszichiátriai Társaság ennél egy konkrétabb metodikával is előállt: a zavar mélységére utalva megkülönböztettek borderline, akut és krónikus selfietisben szenvedő egyéneket. A legutolsó fázisban az illető kontrollt nem ismerve gyártja önmaga digitális lenyomatait, s azokat naponta több mint hatszor is közzéteszi az interneten.
