A bátyó aztán szólt valamit a ház irányába. Barátságos asszonyság jelent meg. Kaptunk tőle jéghideg kútvizet, s el is igazított minket úticélunk felé. Körülnéztem; már a legelső utcán ott virított a felirat: Traiasca Partidul Comunist Roman! A székely falvacska lakosai, nyilván saját kérésükre, nem csak a pártot dicsőítő táblában gyönyörködhettek. Ahol a mezők felé kanyarodott a traktorút, egy magvas idézett is díszelgett ott, egyenesen Ceausescu elvtárs tollából. Az egykori cipőfelsőrész-készítő jó tanácsot adott az ezer éve itt gazdálkodóknak, hogyan kell eredményesen vetni.
Az idős atyafi még mindig nem szólt semmit. Nézett minket erősen, ahogy kettecskén ott álltunk. Egyszer csak megkérdezte:
– Messziről?
– Messziről – válaszoltuk.
– Pestről?
– Pestről.
A hatalmas csöndben a góbé eszmésztgette a hallottakat. Egyszer csak mögénk pillantott. Úgy figyelt a hátunk mögé, mindig távolabb egy kicsit, mintha hosszas sorokban álló tömeget számolgatna. Aztán ránk nézett megint, enyhe megrovással:
– Aztán …csak ketten?
– Ketten…
– Csak ennyien jöttek – tájékoztatta lemondó hangon, a feleségét. Az asszony, nagyon komolyan, bólintott. Majd ránk mosolygott, végtelen szeretettel.
Amikor a faluban betértünk az egykori, legendás helytörténész, a gyermekkoromban még általam is ismert Hauszmann Pali bácsi múzeumába, ahol párját ritkító bútorokat, sőt, nemrég feltárt középkori fegyvereket is megcsodálhattunk, fölvetettük a különös beszélgetést. A gyűjteményt akkoriban a mester fiai gondozták, sokan megfordultak náluk. Valaki rögtön akadt, aki elmondta nekünk: a bácsi nem egyszer elmeséli, hogy legénykorában miképpen vonultak be a faluba a Magyar Királyi Honvédség egységei. Ha Magyarországról jönnek, s megkérdezik, kikre vár, hát el szokta mondani. Hogy van neki ideje, ő elvárogat itt még kicsinység. De iparkodhatnának azért a magyarok… Ne csak úgy, kettecskén-hármacskán jöjjenek. Mert hát örülnek ők nekik így is, de azért lehetne egyszer, megint egy kicsit többen is megérkezni.
Volt már, hogy elvitte a szeku – mesélték a bátyóról; avagy a Securitate, a rezsim rettegett szolgálatának emberei. De az öreget a fenyegetés épp úgy nem érdekelte, mint a falubeliek rábeszélése. Azt mondta, van ideje. Talán meg is érte az aranykornak nevezett Ceausescu-éra végét.
Száz éve lassan, hogy valakik, egy távoli kastélyban, meghozták Európa történelmének egyik leggyalázatosabb döntését. És évszázada, hogy hétszáz kilométerre innen, ahol e sorokat írom, tovább él, szívós nyugalommal, egy távoli, magyar világ. Menjünk el oda, és zárjuk épp úgy a szívünkbe az elveszett magyar haza hegyeit, városait, ahogy ők őriznek minket. Látogassunk el hozzájuk, menjünk haza, akár csak kettecskén.
Borítófotó: kjnt.ro
