„Mindenkinek megvannak a maga ismerősei” – a kitűnő lengyel vicc jut eszünkbe, ha olvasni kezdjük azt a nevettető fordulatokban gazdag nyilatkozatot, amit Heller Ágnes adott a varsói Krytyka Polityczna baloldali kiadó honlapja számára. A diktatúra idejéből való lengyel vicc arról szól, hogy a falusi párttitkár, tesztelve a tagságra jelentkező hegyi pásztor politikai felkészültségét, torzonborz Marxot, Engelst mutogat az atyafinak. Az csak hümmög: „én ezeket nem ismerem.” Aztán ő is mutat néhány torzonborz figurát az őt politikailag éretlennek minősítő funkcionáriusnak egy albumban, melyet bekecséből vesz elő. „Látod, ez itt a nagybátyám, a szomszéd hegytetőn őrzi a juhokat”. És elégedetten távozna, mikor a párttitkár megkérdi, hogy ezeket az embereket miért mutatta meg neki. Erre csattan a fent idézett, frappáns válasz.
Heller Ágnesnek is megvannak a maga ismerősei. A Krytyka Polityczna nemcsak orgánum, de (szélső)baloldali „műhely” is. Például 2017. december 4-én a sutthofi múzeum igazgatósága közleményben kelt ki az ellen, hogy a Krytyka Polityczna lengyel lap szerkesztője, Artur Zmijewski egy olyan filmet forgatott, amelyben az egykori gázkamrában színészek fogócskáztak meztelenül. A film miatt a holokauszt-túlélők szervezetei Andrzej Duda lengyel köztársasági elnökhöz fordultak tiltakozásukkal.
„Csak tiszta forrásból!” – Bartók Cantata Profanában felcsendülő hitvallását érdemes követni. Ha igazában el akarunk merülni a kitűnő barátainak nyilatkozó Heller elképesztő bornírtságaiban, eredetiben érdemes tehát elolvasni az angolul fölkerült interjút. Kijelentései között az, hogy a harmadjára is nagy többséggel, egyetlen nemzetközi megfigyelő szerv által sem kifogásolt, demokratikus választásokon kormányfői felhatalmazást kapott Orbán Viktort zsarnoknak nevezi, csak egy a számos, mulattatóan hóbortos agymenés között. Például egy gyöngyszem: „Orbán nemcsak Horthy, de egyben Horthy és Kádár kombinációja is, a jó Kádár apa, aki teljesíti a mi kívánságainkat”.
Nyilatkozza ezt az 1988-as, Nagy Imre emlékére rendezett megemlékezésen Kádár pribékei által rendőrautóba tuszkolt Orbánról az a Heller, aki 1957-ben úgy igyekezett osztályharcos elkötelezettségét bizonyítani, hogy „feljelentette” Kosztolányit. Tudománytalan fércműben tiporta meg az akkor már húsz éve elhunyt költőóriás emlékét (Az erkölcsi normák felbomlása – Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, 1957), szélsőjobboldalinak és nihilistának nevezve a széles látókörű, a keresztény polgárság értékrendjét mélyen megélő irodalmárt. A kereszténységgel egyébként is hadilábon áll: „Senki nem vallásos itt. A kereszténység nem téma Magyarországon (…) Ez is csak egy rossz hagyomány.” Hogy mi a jó, haladó hagyomány, azt a Heller elképesztő ámokfutását lelkes alákérdezéssel bátorító és leközlő Krytyka Polityczna tisztán fogalmazta meg 2013. december 19-én. Ekkor közölték Agnieszka Graff „Gender és politika, de az az igazi” című tanulmányát, melyből kiderül, hogy „a gender utáni hajtóvadászat korántsem valamiféle félreértés: az új, nacionalista jobboldal és a katolikus Egyház vezetői közötti kiegyezés jele.”
Heller annak a Lukács Györgynek volt a tanítványa a nyugati szélsőbal marxista boncai által ájultan körberajongott „budapesti iskola” keretében, aki a tanácsköztársaság rémuralma idején nemcsak a terror egyik felelős vezetője (a magyarországi Vörös Hadsereg politikai biztosa) volt, de nyolc ember kivégzéséért személyesen is felelős. Heller úgy kiált kizárólag hagymázas álmaiban létező zsarnokot, hogy közben gyakorlatilag eltagadja a valós, irtózatos zsarnokság, a kommunizmus bűneit. „A huszadik század egy mészárlás volt, százmillió európai halt meg” – mondja. Ezek, a Stéphane Courtois által is idézett adatok a kommunizmus bűneire, a Lukácsok, Rákosik és Kádárok, Brezsnyevek és Ceausescuk által lemészároltatott embertömegre utalnak, alulbecsülve egyébiránt az áldozatok számát. De Heller Ágnes csak utalást sem tesz arra, hogy kik miatt, hogyan haltak meg ezek az emberek, spanyolnáthában-e, vagy kanyaróban. Nem, Heller a „kommunista” szót szinte kizárólag ott említi meg, hat esetben a hétből, ahol a „gulyás” jelzőt is odabiggyesztheti. A Che Guevarát és Lenint a mai napig istenítő, 1968-as nyugati értelmiség által körülrajongott Heller egyébként sem megy a szomszédba némi felületességért: úgy foglalkozhatott Arisztotelésszel és görög klasszika-filológiával, hogy nem tudott ógörögül. Lukács embereként ezt is megtehette. Hamvas Béla pedig, aki az ókori nyelvek legavatottabb, Európában is egyedülálló ismerője volt, éppen Lukács György jóvoltából építhette – könyvtárosi állásból eltávolítva, minden publikációs lehetőségtől megfosztva – segédmunkásként a tiszapalkonyai erőművet. Nem csoda, hogy Hellernek állandóan a gulyáskrém finom illata árad a „kommunizmus” szóból. Kinek mi jutott.
Mégis, a hab a tortán az a követhetetlen, a nevetőizmokat komoly próbára tevő zöldség, amit Marx és Lenin e parvenü híve az úgynevezett „nacionalizmus” tárgykörében összehord. A magyarok – nyilatkozza a liberális értelmiség megszokott stílusában, olyan hangnemben, mintha egy távoli, primitív törzsről értekezne – eleve nacionalisták voltak, de még sokkal nacionalistábbak lettek az első világháború után. Míg a kommunizmus szó hétszer, és kizárólag megengedő, tréfálkozó környezetben fordul elő nyilatkozatában, a nacionalizmus kifejezés 20 alkalommal, gyászos, mégis sztentori hangon.
De szeretne Heller Ágnes Jelena Bonner lenni! A "halhatatlan emlékű", Nobel-békedíjas, a Szovjetunióban üldözött Andrej Szaharov atomtudós bátor neje, az ismert polgárjogi harcos, akitől tartott a véres kezű diktatúra. Ennek pusztán két akadálya van. Az egyik az, hogy Magyarországon most éppen nincs diktatúra. A másik pedig, amit jó Latinovits Zoltán fogalmazott meg, amikor a Fészek Klubban azt hallotta, hogy egy asztallal odébb a korábban ávós hátterű, a csekély tehetséggel, ám magas összeköttetésekkel bíró, s valami kifürkészhetetlen okból a hazai kabaré fellendítésére ráállított, gyászos arcú Komlós komisszár magyarázza a fiataloknak, hogy volt itt ám régen egy olyan korszak, amikor jött a fekete autó és bizony, becsengettek. Nos, így bődült el bivalyhangján Latinovits, kicsit hátra fordulva:
– De hát te csengettél, komlósjános!
