2015. február 6-án, a déli órákban a Magyar Nemzet, a Lánchíd Rádió és a Hír TV vezérkara lelkiismereti okokra hivatkozva lemondott. Nem kizárólag az olvasókat-nézőket-hallgatókat, s a szakmát érte váratlanul a bejelentés, de a médiaportfóliót tulajdonló Simicska Lajost is. Az ellenzéki sajtó azon nyomban megrohamozta az addig szinte sosem nyilatkozó nagyvállalkozót, aki bőséges kárpótlással szolgált több évtizedes hallgatásáért, és kora délután már elhangzott alpári kijelentése. Így lett e nap a G-nap.
Ami eztán történt az rám mindenképpen dermesztően hatott, amennyiben egykori kollégáim pálfordulását mind a mai napig képtelen vagyok megemészteni.
Az ondózás, mintegy vezérmotívumként tör fel Simicska ámokfutásában. Tavaly ősszel trágár mondatát, hirdetések híján, pőrén ágaskodó veszprémi hirdetőoszlopokra tag-elte. Ezen akciója kísérteties hasonlóságot mutatott a Soros-kommandósokéval. Sőt, a Momentumos skacok meg is ismételték a festékszórózást. Miközben Lajos a Jobbikhoz húzott – vagy a Jobbikot húzta magához. Miközben a Jobbik balra húzott. Öt esztendeje Szürkefarkas Vona még Allah mellett tett hitet. Azóta Sztájliszt Lajos átfazonírozta. A dolog jól sült el, a kormányzó pártoknak mindenképpen. A Polgári Szövetség népszerűsége nőtt, a Jobbiké csökkent, ráadásul jó sok egykori jobbikos hallgat majd a szívére.
Simicska legalább akkora guru, mint Keszthelyi András, Gyurcsány és Bajnai miniszterelnökök egykori főtanácsadója, aki 2011 szeptemberében emígy bölcselkedett: „Orbán Viktor kormányzása egy múló tünet, ha úgy tetszik, egy kamaszkori pattanása a fiatal magyar demokráciának, ami remélhetőleg nyomtalanul el fog múlni”. Csoda, hogy ma már nem kér tőle tanácsot senki? Azt hiszem, április 9-től Simicska Lajos is megtarthatja magának jótanácsait, mert a tanácstalanok, meglátva kis kosarával közeledni Veszprém belvárosában, riadtan futnak, amerre látnak, amúgy a maguk feje után.
Hiába na, pénzen nem lehet mindent megvenni.
