A kisebbségi-többségi együttélésről a fővárosból legjobb szakérteni, a balliberális idealizmus ködfátyol szigetéről, ahol minden tudás és morál koncentrálódik az ügyekben. Innen kell megmondani, miként is kell élni ott „lent”, vidéken cigányoknak és gádzsóknak. Lehet szép hosszú cikkeket írni, milyen romboló, hogy nem kocoghatnak a hajdúhadházi sportközpontban a cigány lakosok, ne kérdőjelezzük meg, hogy valós, tömeges igényről van szó.
Sokkal egyszerűbb a tüzet szítani, mint észrevenni, milyen kockázattal jár összeugrasztani embereket. Nem tart semeddig az utcán megállítani egy cigány honfitársunkat, orra elé nyomni a mikrofont, és kedvesen ráirányítani a figyelmét, milyen ronda dolog már az, hogy a hat városi játszótérből egy be van kerítve, és vagy éves családi bérlettel (7500 Ft/család) vagy alkalmi regisztrációval lehet használni. Szervezetten minden iskolásnak, sportolónak, helyi közösségnek ingyenes. Merthogy ez egy intézmény, egy sport- és konferenciaközpont területén található.
Egyszerűbb a tényeket úgy összeválogatni, hogy abból az látszódjon: a többség diktatúrája lesöpri a kisebbség jogos igényeit. A gyűlöletkeltésről azért papolnak naponta a „progresszív” újságírók, mert kedves, dédelgetett eszköz ez számukra, a gyűlölködést gyújtópontját mindig csak ők határozhatják meg, az ő kezük van a piros gombon. Mivel a felelősség náluk többnyire csak kollektíve, és másra terhelve ismeretes, így hidegen hagyja őket az, hogy tendenciózus beszámolóikkal mekkora kárt okoznak egy olyan településnek, ahol a 14 év alatti gyerekek döntő többsége cigány, ahol az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató, ahol a képviselő-testület nyolc év alatt 70 százalékkal csökkentette a bűnözést. De mit számít ez, a hiénák mindig vérszagot kívánnak.
Az újságírónak vannak mániái, jómagam rendszeresen bíbelődöm azzal, hogy megértsem, miért üresek a környékünkön a játszóterek négyévszakosan. Az önkormányzatok vagyonokat költenek fejlesztésekre, miközben a kihasználtság enyhén szólva kérdőjeles. De ha nem lennének, akkor az anyukák mennének a babakocsikkal demonstrálni, tiszta sor. Persze nem mernék a külső, dél-budai kerületből általánosítani, nyilván a vidéki kisvárosokban, ahol a családok zöme kertes házban lakik, tömve vannak a játszóterek. Ezért háborodhatott fel a haladó sajtó, hogy nem férhetnek hozzá a hajdúhadházi romák mind az összes játszótérhez.
Így elmentem Hajdúhadházra, hogy megnézzem mi a helyzet a játszóterekkel, meg a munkával, ami ezek mögött van. Mert az keveseket érdekelt. Az nem hoz lájkot és kattintást, hogy mennyi erőfeszítés van a törékeny békében, amit a gárda 2011-es masírozásától napjainkra sikerült elérni. Tudni akartam, milyen kitörési pontokat keres és talál Hajdúhadház vezetője, Csáfordi Dénes, aki a helyi elszivárgó értelmiséggel ellentétben ott lakik a településen, és ott is járatja iskolába a gyermekét. Tudni és érteni akartam, miként teremthető meg a normális együttélés, az a fajta integráció, ami többségnek is megfelelő, nemcsak a kisebbségnek.
A választ megkaptam, ahogy korábban Cserdiben: a szabályok és normák betartása az alapja a békének. Nem a jogok emlegetése, az egyéni felelősségvállalás fedezete nélkül. Mert a kulcs ez: a win-win szituáció, lassan itt az ideje megérteni. Nyerjen a kisebbség és nyerjen a többség is. Az egy win a progresszív balliberálisok ideológiája, legszembeötlőbb hibája, hogy a közösséget nem építi, sőt meg se tartja, de leginkább rombolja. Lassan úgy is kénytelenek lesznek megérteni, a korszellem változik, a fennmaradás, az építkezés, a siker, a közösségekből születik, ez erő a közösségből fakad. Ez az út.
Borítófotó: Csáfordi Dénes, Hajdúhadház polgármestere, Besenyei Gergely
