Noha Chuck Norris-nak nincsen szüksége motivációra – a motivációnak van szükséges őrá – azért a Mester biztos a fejéhez kapott volna a ráckevei Duna parton a több száz futásra összegyűlt ember láttán. Mivel többféle távot is volt lehetőség befutni – 10, 21 és 42 kilométer – így a népek is igen változatosak voltak, kicsitől a nagyig bezárólag.
Egyébként a Kis-Duna Maraton néven futó esemény a helyi futóközösségnek köszönhetően tavaly indult el. Semmi rongyrázás, semmi hivalkodás, csak tényleg a futás öröme, valami, csak az ilyen alkalmakkor létrejövő közösségi érzés. Igen, jól gondolja a Tisztelt Olvasó, csípem az ilyet és abban bízom, hogy még nagyon sokszor lesz alkalmunk megmérni magunkat s megcsodálni olyan emberek erejét is, akik bőven nagyszüleink lehetnének.
S itt a lényeg.
Nem akarok könnyeket morzsolgatni, de mégis csak azt kell mondanom, hogy különösen az idősebb generáció vállát illeti meg a lapogatás, vagyis az úgynevezett szépkorúakat emelném ki (talán nem haragszik meg Schmuck Andor…) mint a nap hőseit.
Rendre minden mérés azt mutatja, hogy a magyaroknak semmi kedvük sportolni, jól elvannak a sörhasukkal, minden rendben van kérem, ha megvan a sör, a nagy fotel meg mondjuk valamelyik “ha levennék a műsorról, kimennék tüntetni”-típusú sorozat. Ennyi elég is a boldogsághoz, miközben nagyon kevés olyan betegségcsoport van, amiben a mozgásszegény életmód, a cigi és az alkohol, az egészségtelen kaja miatt ne vezetnénk nemzetközi szinten. Általánosítás nélkül kijelenthető, hogy a fiatalabbak aktivitási hajlandósága is csak békapersektívában értelmezhető.
Kár mindent az ördögre és külső erőkre fogni, bár ebben tényleg aranyérmesek vagyunk; egy bizonyos pontig mindenki a saját értékeinek, akaratának és döntéseinek az “áldozata”. Jól beazonosíthatóak azok a fordulópontok, amikor már nem az egyén irányít és azért nem megy ki a pályára, mert nem tud. De addig is, nem kell mindenkinek Ironman-nek lennie és a Sparthatlon is húzós történet, de az mekkora sikertörténet lenne, ha a “fotelmagyar” kifejezés kikopna a mindennapok nyelvhasználatából. Mer’ hogy ciki. Ehhez viszont egyéni szinten kell erőfeszítéseket tenni.
Szerintem mindenki hős, aki legalább heti egy órát-két foglalkozik magával, elsősorban azért, hogy jól érezze magát a saját bőrében, ami persze kisugárzik a környezetére is. Igen, melós a történet, olykor fel kell cuccolni, kicsit fáj is, meg esik az eső és a tévé is biztosan sokkal jobb, de a “nincs rá pénzem” tényleg a kifogások legszánalmasabbja, hiszen egy bizonyos szintig csak és kizárólag akarat kérdése az egész. Így, ilyen egyszerűen.
De visszatérve a versenyhez. A negyvenkettő kilométeres “étlapon” Ráckeve-Dömsöd-Tass-Makád-Szigetbecse szerepelt, külön élmény volt, hogy távokat végig öt-tíz méterrel a Duna mellett kellett megtenni, kellemes napsütésben, jól elhelyezett frissítő állomásokkal, barátságos emberekkel, sehol egy nagyvárosi bunkó.
Viszont amin érdemes lenne javítani: a folyó keleti partján futó útvonal minősége hagyott némi kivetnivalót maga után, a gödrök és mindenféle természetes "bokagyilkos" képződmények komoly terhelést jelentettek. Ismerve a főszervezőt és a csapat elkötelezettségét, erre is biztosan megoldást találnak majd.
Amúgy a történet nem életre-halálra ment, sokkal inkább a közös együttlét, a családias hangulat volt középpontban azzal együtt is, ahogy az ember azért ilyenkor – edzettségi szinttől függően persze -, de képes kifutni a lelkét is, olyan tartalékokat mozgósítva, aminek létezéséről nem is tudott.
