1. Mi a 2018-as választás tétje?
Hogy Magyarország független, szuverén és magyar ország maradjon.
Magyarország 1989/90-ben visszaszerezte függetlenségét, amikor kiszabadult a szovjet rendszer keretei közül, majd rögtön megkezdte csatlakozását a számunkra történelmileg mindig természetesnek számító nyugati integráció jelenlegi formáihoz. A demokrácia intézményeinek létrehozása, működtetése és az európai közösséghez való csatlakozás azonban nem jelentette a diktatúra örökségének azonnali levetkőzését: a rendszerváltoztatást követően még húsz évig tartott a posztkommunizmus. A 2010-es választás, majd az annak eredményeként megalakuló kormány tevékenysége és az azt megerősítő 2014-es választás kimenetele s a rákövetkező újabb négy év munkája nemcsak, hogy szakított a posztkommunizmussal, de önálló és önmagáról rendelkezni képes pályára állította Magyarországot – ennek megvédése és továbbfejlesztése most a tét.
2. Milyen erők állnak egymással szemben?
Az önálló, magabíró és magyar ország képviselői állnak az egyik oldalon, míg a másikon azok, akik ellenzik ezt.
A 2008-as gazdasági válság óta eltelt időben, amelyet nem túlzás a „lázadás évtizedének” nevezni, kiéleződött az ellentét a globalista–multikulturális és a lokális–nemzeti erők között.
Többé már nem elsősorban a 19–20. század nagy törésvonala mentén, vagyis a jobb- és a baloldal között zajlik a politikai konfliktus, hanem azok között, akik hisznek a nemzetállamokban (mint nemzeti államokban), a határok fontosságában, a család és a munka értékében, és azok között, akik „nyitott társadalmat”, a nemzeti identitások felszámolását, a család felbomlását és a munka leértékelését akarják. Bonyolítja, de végeredményben egyszerűsíti is a helyzetet, hogy míg a nemzeti erők védelmezik a nemzeti szuverenitást és az egy nemzethez tartozók által gyakorolt demokrácia, azaz a népszuverenitás barátai, addig a másik oldal jó ideje a globális–bürokratikus struktúrák ellenőrizhetetlen, átláthatatlan és számonkérhetetlen uralmának puccsát készíti elő. A frontvonal tehát a nemzeti és demokratikus erők és a nemzetek fölötti, azazantidemokratikus erők között húzódik. Ezúttal nem csak újabb négy évről, hanem az elkövetkező évtizedekről is döntünk.
3. Kik alkotják a két oldalt?
Az egyedül kormány- és kormányzásképes formáció alkotja az egyik oldalt, a globális struktúrák (önkéntes vagy akaratlan) szövetségesei pedig a másikat.
Egy országot nem lehet sem az ismeretlenre, sem a véletlenre bízni. Magyarország kormányzásához erő, elszántság, kormányzástudás és kormányképesség szükséges, amely hosszú ideje csak a jelenleg kormányzó koalícióra, annak vezetőjére jellemző. Ezzel szemben az ellenzéki oldalon szereplő, egymással össze nem illő mozaikot alkotó pártokról és párttöredékekről ezeket a tulajdonságokat sem külön-külön, sem együtt nem lehet elmondani. Azok, akik elöl vannak, csak önkéntelen vagy éppen nagyon is tudatos végrehajtói a mögöttük álló struktúráknak. E pártokat támogatja továbbá egy választáson ugyan nem induló, de az odáig tartó utat kikövező szereplő is. Ez pedig nem más, mint a külföldi konszernek és belföldi oligarchák által kitartott ellenzéki média, a valóságmagyarázó „elemzők”, hivatásos aktivisták és tüntetésszervezők, valamint a nemzetközi nagytőke által támogatott NGO-hálózatok egymással összefüggő csoportosulása. De az is könnyen elképzelhető, hogy valójában nem a bukott politikusok vezette szekták, az elveiket és választóikat eláruló pártok, a tisztázatlan hátterű mikroformációk és a neoliberalizmus kollaboránsai jelentik az igazi ellenzéket, hanem inkább az előbbiekben felsoroltak jólszervezett és tőkeerős világa.
4. Milyen eredményeket kell megvédeni? És mi a programunk?
Van mit megvédenünk: a családbarát és munkaalapú magyar modellt – ez a program.
Nyolc éve világos a program: magabíró és gyarapodó ország, növekedő gazdaság, családbarát nemzet, munkaalapú társadalom.
Ennek érdekében Magyarország a 2010 óta eltelt két ciklus alatt megszabadult az előző kormányzatok által felhalmozott államadósság nagy részétől és megkezdte a stratégiai infrastruktúra visszavásárlását. A multinacionális cégeket érintő különadók bevezetésével, valamint a pénzügyi tranzakciókat, a telekommunikációs szektort, a reklámokat és a közműszolgáltatókat érintő adók alkalmazásával a kormány a nemzetközi nagyvállalatokat is bevonta a közteherviselésbe. Az adórendszer átalakítása a munkának kedvez, amit minimálbér- és nyugdíjemelés, valamint szektorális béremelések és munkahelyvédelmi lépéssorozat egészíti ki. 2017-re a foglalkoztatottak száma 4 és fél millióra nőtt, amire 1990 óta nem volt példa. A gyermekvállalás és a lakásépítés ösztönzése, a családoknak járó adókedvezmények és a rezsicsökkentés közvetlen segítséget jelent a háztartásoknak, akárcsak a rászorulók számára az ingyenes tankönyvellátás és az ingyenes iskolai étkezés lehetővé tétele. A 2010-ben mélyponton lévő gyermekvállalási kedv kedvezőtlen trendje két ciklus alatt jelentősen javult. A számok magukért beszélnek: tavaly tizenöt éve nem látott mértékben, 4,2 százalékkal bővült a GDP s míg 2007-ben 8 százalék volt az infláció, 2016-ben fél százaléknál is kevesebb; a magyar gazdasági növekedés magasabb az uniós átlagnál, az államháztartási hiány pedig tartósan 3 százalék alatt marad. 2010-hez viszonyítva 88 százalékkal emelkedett a minimálbér, az átlagkereset eléri a nettó 200 ezer forintot, a munkanélküliség 12 százalékról 4 százalékra csökkent. Az óvodai férőhelyek száma 9 ezerrel, a bölcsődeieké pedig 12 ezerrel növekedett 2010 óta, a nők 40 év munka után nyugdíjba mehetnek, a 35 év alattiak számára egy nyelvvizsga ingyenes. A sor folytatható az országhatárok megvédésével, a közbiztonság érezhető javításával, a magyar filmipar feltámadásával, Budapest látványos fejlődésével, a nemzetközi sporteseményeken, itthon és külföldön egyaránt elért sikerekkel, az ország ázsiójának növekedésével és a V4-es összefogás megvalósulásával. Ezek megvédése egyben kijelöli azt az utat, amelyen haladni akarunk a továbbiakban. A most eredményeinek bővítése a jövő programja.
5. Mi az ellenzék programja?
Nem tudjuk, legfeljebb annyi, hogy „leváltani Orbán Viktort”.
Az ellenzéknek Magyarország és Európa egyetlen sorskérdéséről sincs mondanivalója. Egyik-másik ellenzéki párt politikusai már tönkretették az országot, más szervezetek hatalomvágyuk oltárán előbb elveiket áldozták fel, hogy saját maguk és akár az ország függetlenségével is ugyanezt tegyék, mások pedig apró, de annál arrogánsabb szereplői közéletünknek. Világnézetileg, szervezetileg és technikailag sem összeillő csoportosulások ezek, amelyek saját választóikat is lenézve, egyszerű matematikai feladványként kezelik a „demokrácia ünnepét”, vagyis a választást, melynek eredményéből majd a közhatalom gyakorlása ered. Ez utóbbi célja nem más, mint a közérdek szolgálata, amely gyakorlott és biztos kezet igényel, nem szerteágazó önérdekek követését és állandó veszekedést. A kényszerkoalíciók olyanok, mint a víz és az olaj: tagjai nem keverednek egymással, és emiatt állandó veszélyforrást jelentenek a stabilitásra és a biztonságra. Egy instabil, gyenge és kormányozatlan ország minden külső- és belső fenyegetésnek kit van téve, így még azok is elveszítenék az elmúlt két ciklus alatt elért közös eredményeinket, akik hisznek a kormányváltást ígérőknek. Áprilisban az ország a rend folytatása és a káosz kezdete között dönt. Orbán vagy anarchia, felelősség vagy kalandorpolitika – ez a kérdés.
6. Ki és mit nyerne a kormány győzelmével?
A magyarok és egész Magyarország; az önrendelkezés lehetőségét.
A magyar kormány nemcsak a kormánypártokra szavazókat, hanem az összes magyar embert képviseli: minden magyar állampolgárt, valamint az összes nemzettársunkat a határokon túl és szerte a világon. A 2010 és 2018 között elért eredmények magukért beszélnek, ezekre emlékeztetni fontos, de nem elég, ráadásul messze még az elvégzendő munka vége. Eközben ugyanis egy még nagyobb feladat áll előttünk, amelyről csak a kormánynak van mondanivalója, ráadásul ebben a kérdésben már bizonyított is:
7. Ki nyerne az ellenzék győzelmével?
Magyarország veszítene, és azok nyernének, akik ellene spekulálnak.
A magyaroknak van lehetőségük dönteni országuk sorsáról; például arról, hogy kivel akarnak együtt élni és kivel nem, hogyan definiálják a házasság fogalmát, ösztönözzék-e és ha igen, mivel a gyermek- és munkavállalást, hogyan éljék az életüket? Az ellenzéki pártok nem rendelkeznek az ország jövőjéről szóló elképzeléssel, sem össznemzeti programmal, sőt olyan is akad köztük, amelyik a szomszédos országok magyarságától szerzett jogot venne el, meg olyan is, amelyik etnikai és felekezeti kirekesztéséről ismeretes. Az ellenzéki pártok egyikétől sem várható az egész magyarság képviselete, de az sem, hogy a demokratikus felhatalmazással nem rendelkező külföldi erőkkel és belföldi nyomásgyakorló csoportjaikkal dacoljanak, hogyha nem rögtön azok nyílt szövetségeseként vagy „hasznos idiótáiként” viselkednének! A nemzetközi nagytőke spekulánsainak érdekérvényesítése, a nem választott bürokratikus–technokratikus központok antidemokratikus döntései (mint a betelepítési kvóták és kötelezettszegési eljárások gyakorlata), a finanszírozásukról elszámolni sem hajlandó „civil szervezetek” zsarolása és a nemzetekfölötti intézmények megannyi szereplője (bankárok, törvénykezésre vetemedő bírák, lobbicsoportok) csak egy nemzeti kormány hatékony cselekvésével fékezhetők meg.
8. Mi a teendő?
Nyugalom és munka, szerénység és derű.
Kétségbeesésre semmi ok, hátra dőlésre még kevésbé. Egy egész világgal kell megküzdenünk, hogy megvédjük a sajátunkat. Van célunk, tudjuk miért és kiért dolgozunk: Magyarországért és a magyar emberekért. Egyre több szövetségesünk van Közép-Európában, és számos nyugati nemzet hozzánk hasonló gondolkodású szavazója tekint követendő, sőt irigylésre méltó példaként Magyarországra. A 2010 óta elért eredmények közös erőfeszítés nyomán jöttek létre, megvédésük és gyarapításuk minden magyar érdeke, akárcsak szokásaink, hagyományaink és életmódunk megőrzése. Mi vagyunk Európa, nekünk Magyarország az első. Április 8-áig minden nap kétszer annyit kell dolgoznunk, mint az azt megelőzőn.
