A világosi fegyverletétel után a honvédsereg fővezére Görgey Artúr sajátos helyzetbe került, ugyanis a forradalom bukását a nyakába akarták varrni. Védekezni azonban nem tudott: véleményét legfeljebb személyes levelekben írhatta meg. Gróf Károlyi Györgynének például ezt írta:
„Önnek azt beszélték, hogy augusztus 13-a egy általam az ellenséges hadvezérekkel kötött egyezménynek volt az eredménye, holott pedig az csak a legszomorúbb kényszerűség cselekvénye volt. A vonatkozó határozatot egy számos tagú haditanács mondta ki: én azt csupán végrehajtottam. – Azon haditanács tagjai agyonlövettek, felakasztattak, börtönben sínylenek: én amnesztiát kaptam. A gyanú, hogy én amnesztiámat valamely alávaló cselekedet által magam kijártam, kikötöttem, sokkal közelebb fekvő, semhogy ne érintsen. Ezen irtózatos gyanú ellenében nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban épp oly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam. Ha véget vetek életemnek: azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell – hacsak a végett is, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam.”
Görgey-ben ebben az időben gyúlik fel a vágy, hogy elmesélje pontról pontra, hogy miként is zajlott le a forradalom másfél éve: mit élt át, miként menekültek eleinte az osztrák seregek elől, hogy aztán győzelmet győzelemre halmozva végül Budát is bevegyék. És persze az utolsó heteket, a vereség körülményeit is tisztába akarta hozni. A visszaemlékezés bevezetője már kész is volt. A Zichy-ügyet –azt az ügyet ami elsőként hozta meg neki a hírnevet még a forradalom hajnalán – ugyanis egy esetleges bírósági ügyre készülve már megírta: vagyis kielemezte, hogy pontosan miért ítélte halálra hazaárulás vádjával Zichy Ödön grófot. Most már „csak” a történet maradékát kellett papírra vetni. Így született meg az „Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben” című két kötetes könyv. Mivel Görgey katonaember volt, ebben a sajátos memoárban a gördülékeny, olvasmányos stílus lepi meg a legjobban az olvasót. Bár Görgey szívesen pepecsel a részletekkel – a csapatmozgásoknak hosszú oldalakat áldoz – de mindig van egy-két érdekes színes észrevétele, amely mit ne mondjunk: egészen lebilincselővé teszi ezt az emlékiratot. Néha a volt hadvezér ki-kiemel egy-két hősies katonát. A schwechati ütközetnél például ezt írja: „Ekkor Gózon százados kezébe ragadta a zászlót, ötven lépést előrerohant az ellenség felé, a zászló rúdját a földbe szúrta és felkiáltott:
– Ide, magyar! Itt a zászlód, itt dögölj meg!
Harmincan-negyvenen a legbátrabbak közül követték az elszánt férfiút.”
Akit érdekelnek az ehhez hasonló anekdoták vagy csak megszeretné ismerni hogy milyen volt a forradalom Görgey Artúr szemén keresztül az a könyvet akár ingyen is elolvashatja a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján.
