Az, hogy sokan fognak majd utálni miatta, egészen egyértelmű. Még az is lehet, hogy senkitől nem kapok majd szalmabálákat a szalmabála házhoz, amit pedig már lelkesen építenék. Tudták, hogy a szalmabála ház jól szigetel? Azt, hogy ez miért jó, inkább nem magyarázgatnám itt. A lényeg, hogy kétszer olyan tömörségű, szögletes szalmabálákat kell a szalmabála ház építéséhez előkészíteni, mint amilyeneket az állattartók használnak. Van gazdálkodó ismerősöm, aki ígérte, hogy ad majd ilyet, de tartok tőle, hogy ha megírom, amit gondolok, többet szóba sem áll velem. A többiek pedig ujjal mutogatnak majd rám, azt kérdezgetve, hogy milyen újságíró is az ilyen. Aki nem a gazdák érdekét nézi.
Hát, kérem szépen, én egyáltalán nem érdekvédőnek szegődtem, sőt. Ugyanakkor nem újságíróként, hanem állampolgárként zavar – nem kicsit, nagyon – amikor a gabonatermesztők pénzügyi nehézségekről beszélnek. Nemcsak azért, mert az Európai Unió nekik Közös Agrárpolitikája (KAP) miatt majdhogynem mindenki gabonát akar termelni Magyarországon – uszkve 4,9 millió hektárra kértek támogatást –, hanem mert azért a pofátlanságnak is van határa. Így kell írni, mert ilyen fajsúlyú ez az ügy, amit többször is leírtam már, mégse történt semmi. Ezért most is megírom, és szándékoltan jobban meg is magyarázom a korábbiaknál, miért gondolom ezt.
Ágazati forrásból olvasom, hogy a múlt évben mintegy 13 millió tonna gabona termett Magyarországon, ami 2 millió tonnával kevesebb mint az előző évben. A terméskiesés pedig hozzávetőleg 100 milliárd forint bevételcsökkenést okozott a termelőknek. Itt kell megállni egy pillanatra. Mert ha tavaly kevesebb is termett a tavalyelőttinél, tavalyelőtt extra jó termés volt. Ami történt, az tehát inkább korrekció, mint katasztrófa, bevételkiesésnek pedig igencsak nagy merészség nevezni. Pedig az említett jövedelemveszteség miatt elképzelhető – így a folytatás –, hogy „a termelőknek újra kell gondolniuk az ez évre tervezett beruházásaikat, mivel nem lesz elég pénzük.”
Annak ellenére, hogy a múlt évben megtermelt gabonából – az 1 millió tonnás átmenőkészlettel együtt – a becslések szerint mintegy 6 millió tonna körüli mennyiséget lehet exportálni? És annak ellenére, hogy idén egy hektárra mintegy 70 ezer forint támogatás jut, illetve a fiatal gazdák még további mintegy 21 ezer forintot kapnak, nem beszélve a további támogatásokról? Öntsünk tiszta vizet abba a bizonyos pohárba: ez azt jelenti, hogy a gabonatermelés hektárnyi önköltségét nagyjából simán kifizetik támogatásként a mezőgazdászoknak. Akik így az eladási árat tiszta haszonként tehetik zsebre – teszik is, vannak, akik befektetési aranyba –, a termelést ugyanis más fizeti helyettük. Normális esetben az eladási árból kéne kigazdálkodni a termelést és a megélhetést, mint annyi más hazai vállalkozónak, nemde?
Állampolgárként rendkívül igazságtalannak tartom ezt az uniós támogatási gyakorlatot, illetve azt, amelynek hatására egyszerre két fehér pick-up-ot is vesz egy kisebb gazda, csak azért, mert „támogatás van rá”. Azért igazságtalan ez, mert közben az agrárszektor vagy a nemzetgazdaság más ágazatai nincsenek – mert nem is lehetnek – ennyire kiemelt státuszban. Persze, megszoktam már a fent említett és hasonló sirámokat. Amelyekre újságíróként nem is mondhatok mást, minthogy itt van már megint egy, a szocialista időket idéző, költségvetési pénzlopási kísérlet. Ami nem elegáns, ügyesnek pedig semmiképpen nem nevezhető.
Valami olyasmi, mint az Orbán-Torgyán kormány megalakulása előtt a búza- vagy kukoricabomba emlegetése volt. Mert az sem volt igaz, az ágazati erős emberek egyszerűen csak kidobták az asztalra ezt a kártyát az új kormány elé. Volt arcuk hozzá, mert abban a kormányban nem sok agrárszakértő volt. Aztán pedig még az igaziak (Éder, Glattfelder) sem tudták megakadályozni a kisgazda pénzszórást és dicsekvést az említett „bombák” oltása vagy éppen hatástalanítása okán. Azok az idők azonban más idők voltak, most az ilyesmit már nem engedhetjük.
