Az első hírek a három dimenziós nyomtatásról az egész világot lázba hozták, aztán úgy tűnt, nagyobb volt a füst, mint a láng, mert a hétköznapi életbe, így a háztartásokba nem sikerült adaptálni a technológiát. De az irány minden kétséget kizáróan ez, a fejlesztések ma már arra tendálnak, hogy otthonainkban is elérhetőek legyenek ezek a printerek. Ne firtassuk, miért is lenne jobb tárgyakat nyomtatni otthon, mint megvenni a boltban. A tárgyak nyomtatásához műanyagot vagy gyantát használtak az eszközök eddig, de mostmár akár élelmiszeripari alapanyagokat is. Úgy tűnik, hamarosan bármiből nyomtathatunk, nem lesznek korlátok.
Kevés bizarabb dolgot lehet ma elképzelni, mint az élelmiszernyomtatás. Ez a kor éppen a főzés művészetének agyonimádásáról szól, gasztroműsoroktól kezdve, a lakáséttermeken át, a kézműves élelmiszerkészítéig. Ehhez képest hervasztóan életidegen a gondolat, hogy kaját printelgessünk a családnak. A fejlesztők számára is világos, hogy nem egy szimpla technológiai kérdés ez csupán, az ételnyomtatás komoly érzelmeket vált ki. Még csak nem is feltétlenül azért, mert valaki techellenes, hanem azért, mert józan ésszel nehezen pártolható a fejlődésnek az az iránya, ami épp azt veszi el, ami emberi: az étel készítésének örömét. De ha már épp tele van a hócipője a háziasszonynak a mindennapos főzéssel, akkor sem hiszem, hogy a többség a printerért kiáltana, inkább rendel egy pizzát.
Az élelmiszernyomtatás ezer kérdést felvet, nemcsak egy technológiai paradigmaváltás. A legalapvetőbb kérdés persze az, minek vacakolnánk porokkal és pasztákkal, amikor ott vannak a normális nyersanyagok az üzletekben. Nincs az a „clean”, vitaminokban dúsított por, ami felérhet egy házias étellel, és még akkor nem is fine diningról beszéltünk. Vagy arra megy ki a játék, hogy kevesebb lesz a munka a konyhában, kevesebb időt kell a „főzéssel” eltölteni, több marad a…, mire is? Korunk egyik legnagyobb kérdése ugyanis az, hogy mire fordítjuk a maradék időnket: a virtualitásra vagy a valóságra. Bár ez valószínűleg már csak azoknak a generációknak dilemma, akik az analóg világot is ismerték, nem digitális bennszülöttek.
Létezik már olyan eszköz, ami egy formázott szénhidrátot printel reggelire. Igaz, nem zsemlét, még csak nem is palacsintát, hanem egy spirál alakú valamit. Szépnek nem lehet mondani, de ehető. Sőt, létezik már egy béta tesztelés alatt álló készülék is, a Foodini, amely már többféle étel nyomtatására is képes különböző kapszulákat használva. A cég tulajdonosai azt remélik, a printer egy napon ugyanolyan szokványos eszköz lesz, mint a ma a mikrohullámú sütő. Behelyezzük a kapszulapatronokat, fél-egy óra alatt kinyomtatja a vacsorát, hiba nélkül, szagmentesen, és az olaj sem fog kifröcsögni a tűzhelyre. Meggyőz ez valakit?
A guruk azt állítják, ezekkel a printerekkel például könnyebben meg lehet oldani Honkong idős lakosságának élelmezését. Különösen hasznosnak találják ezeket a fejlesztéseket a beteg vagy fogyatékkal élő emberek gondozása során, úgy érvelnek, hogy rágási vagy nyelési nehézségekkel küzdő időseknek a printer esztétikus, de puha ételt fog majd nyomtatni. Például sárgarépa nyomtatásához sütőtökpürét, salátalevelek nyomtatáshoz zöldtea port fognak használni. A fejlesztés mögött felsejlik tehát egy komor demográfiai probléma, a kínai társadalomra nagy nyomást fejt ki az idősek gondozása. Úgy vélik, a ételnyomtatókkal csökkenthetnek a családok terhein.
A technológiai újítás mögött tehát valós társadalmi probléma is meghúzódik. Olyan probléma, amely soha nem volt ismeret korábban: mit tegyen a rém elfoglalt társadalom a magányos, egyre tovább élő időseivel. Az ételnyomtatás is egyfajta válasz, merem remélni, van ennél jobb, empatikusabb, emberibb.
