A 2022. február 24-én Ukrajna ellen meginduló orosz támadás után a Nyugat a szövetségeseivel drasztikus és addig példátlan beavatkozásokba kezdett az olajpiacon:
Egyfelől a szankciókon keresztül igyekezett összeroppantani Moszkva olajeladásokból származó bevételeit (az orosz olaj importálásának teljes tilalma néhány átmenetinek szánt felmentéssel, az „olajársapka” rendszer a nélkülözhetetlen nyugati szolgáltatásokra bizonyos árszint felett – ezzel is lefelé kényszerítve az olajárakat).
Másfelől az amerikai stratégiai olajtartalékból (SPR) történő nagyszabású intervenciókkal és az amerikai export történelmi csúcsra járatásával igyekezett lenyomni magukat az olajárakat.
Tekintve, hogy a Nyugat gazdaságilag „megsemmisítő” szankciókkal fenyegette meg Oroszországot, hogy megpróbálja eltántorítani Moszkvát az ukrajnai hadművelet megkezdésétől, valóban súlyos világpolitikai következményei lettek volna, ha végül be sem vezeti azokat. Maguk az olajpiaci szankciók és az olajpiaci beavatkozások azonban – az ötletektől a megvalósításig – magukon viselték az olajpiaci szituáció teljes félreismerésének jeleit (a keresleti oldallal lentebb foglalkozunk), és súlyos naivitásról tanúskodtak az energia-geopolitikai valóságról. (Hasonlóan az Arab Tavaszhoz, amikor az amerikai külpolitika úgy hitte, eljött az arab demokráciák korszaka.) – áll az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány elemzésében.
Így például Washingtont határozottan meglepetésként érte, hogy kérésével szembe menve az OPEC rövidesen agresszívan csökkenteni kezdte a kitermelését, annak érdekében, hogy ellensúlyozza az amerikai olajeladásokat, és a növekvő globális kereslet csökkenő termeléssel találkozzon – azaz emelkedjenek az árak.
Az OPEC arab tagjainak általában, és különösen az olajkartell politikáját meghatározó Szaúd-Arábiának a motivációja mindezeknél is sokkal mélyebben húzódik: már csak 7 év maradt a grandiózus és csillagászati költségekkel járó stratégiai terv, a Vision 2030 megvalósítására. A 2016-ban elfogadott – és a Mohammed Bin Salman koronaherceg személyes politikai küldetésévé vált – program lényege, hogy az 1980-ban még 10 millió, mára 36 millió lakosú Szaúd Arábia váljon „az Iszlám világ szívévé” , az „Afro-Eurázsia kereskedelem központjává”, és egy, már elsősorban nem az olajbevételeitől függő, megújuló energiára is jelentősen támaszkodó high-tech nemzetállammá. (Az Egyesült Arab Emirátusok erőfeszítései is ebbe az irányba tartanak, csak a léptékek kisebbek.) Ennek az elemzésnek nem célja vizsgálni e rendkívül nagyratörő célok realitását, inkább annak költsége a fontos számunkra: a Vision 2030-hoz tartozó rendkívüli méretű infrastrukturális projektek (mint például egy 9 millió lakos befogadására alkalmas high-tech város, Neom, felépítése a sivatagban a semmiből; egy robotizált tengerre épített kikötő kiépítése a Vörös-tengernél; egy példátlan, 100%-ban megújuló energiára támaszkodó, vonal alakú okosváros kiépítése; Rijádban európai üzleti és kulturális negyedeket megszégyenítő építkezések) költsége meghaladja a 3000 milliárd dollárt. (Csak Neom felépítése mintegy 500 milliárd dollárba fog kerülni – ez az éves amerikai védelmi költségvetés több, mint fele. Nem véletlen, hogy ilyen kiadások és gazdasági aktivitás mellett a szaúdi gazdaság még a rossz emlékű 2022-ben is csaknem 9%-kal növekedett, ami az egyik leggyorsabb növekedés volt a világon.)
Szaúd-Arábia államháztartását ezek a kínai léptékű beruházások olyan mértékben terhelik meg, hogy a királyságnak a 2022-es háborús olajár-robbanásra volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán pozitív mérleggel zárja az évet. A legtöbb szakértői számítás szerint 85 dolláros olajár alatt a költségvetés nem is stabilizálható: a Vision 2030-et nem lehet befejezni, a mostanra természetesnek vett jóléti kiadásokat pedig vissza kell vágni – annak minden politikai-társadalmi következményével. Mindezek fényében érthető válik, hogy hol van a közös érdek a szaúdi és orosz fél között – Washington legfeljebb akkor számíthat Rijád segítségére, ha az olaj ára olyan magasságokba ér, ami már szaúdi érdekeket is sért.
Fotó: Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány
Az OPEC-kel folytatott olajháború kifejezetten kellemetlen pillanatban történik kínálati oldalon, mivel a nyugati olajtermelők a jelenlegihez képest már nagyon nehezen tudják (legfeljebb sokkal magasabb árak mellett és csak kis léptékben) tovább fokozni a termelést. Ennek nem kényszerű geológiai (nincs elég olcsó olaj) vagy technikai (nem elérhető az olaj) okai vannak: Az elmúlt évtizedben egyre inkább erőltetett zöld átállás gazdaságpolitikája Nyugaton oda vezetett, hogy egyszerűen elhanyagolták a fizikai olajipari befektetéseket a zöld beruházások javára. (Az elhanyagolást úgy kell érteni, hogy az ellenséges politikai, pénzügyi és jogi környezetet látva minden amerikai, európai és kanadai olajvállalat kétszer is meggondolta, hogy milyen hosszú távú olajbefektetésbe vág bele, és motivált volt abban, hogy sok esetben inkább egy mesterségesen támogatott megújuló befektetést válasszon.)
Reálértéken a globális olajberuházások volumene legalább 40%-kal csökkent, és a megvalósult beruházások többsége is földrajzilag a nyugati országokon kívül esik. Itt fontos megjegyezni, hogy nem a zöld beruházások növekedése a probléma: az önmagában nagyon is pozitív. A probléma az, hogy a zöld beruházások erőltetése a piaci folyamatokat semmibe véve, a politika által erőltetett tempóban zajlott a fosszilis beruházások rovására. Ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy fokozatosan (egy-egy nagy projekt időtávja 5-7-10 év, tehát ez egy lassú folyamat) leépül a nyugati olajtermelési kapacitás. Miközben logikusan belátható, hogy éppen stabil olajellátásra lenne szükség ahhoz, hogy a zöld átállás politikailag fenntartható folyamat legyen.
