Budapest még ma is sokaknak egy kétmilliós nagyvárosként él a fejében, pedig utoljára az 1990-es évek elején laktak megközelítőleg ennyien a fővárosban. Azóta – ha nem is folyamatosan, de – jelentősen esett a lélekszám, 2021 és 2022 fordulóján már csak 1,724 millió lakossal számolt a Központi Statisztikai Hivatal (KSH). Ha ezt összevetjük az ország teljes népességének a rendszerváltás óta eltelt több mint harminc esztendő alatti alakulásával, az látszik, hogy a hatszázalékos populációcsökkenéshez viszonyítva Budapest három évtized alatt jóval több embert veszített, lakosságának majdnem a 15 százalékát.
Mínusz tizenhatezer-háromszázkilencvenhat – ekkora volt 2020-ban Budapest belföldi vándorlási különbözete, azaz ennyivel többen hagyták el és mentek vidékre, mint fordított irányban.
A KSH Körkép a megyékről, 2020 című kiadványának a számszerűsített adata szerint így a fővárosban az ezer lakosra jutó vándorlási arányszám abban az évben –10,5 volt.
A különféle népmozgalmi egyenlegeket nem könnyű meghatározni, mivel a statisztikai hivatal számos típust különböztet meg, köztük a külföldre irányuló és a belföldön zajló – utóbbin belül állandó, ideiglenes és vissza- vándorlást. Az egyszerűség kedvéért most a teljes belföldi vándorlási különbözetet vizsgálva az látszik, hogy a rendszerváltás idején a főváros még nagyon keresett volt, jóval többen érkeztek oda, mint amennyien vidékre távoztak. A tendencia 1993-ban fordult meg, s onnantól fogva tizenhárom éven keresztül tartott a Budapest szemszögéből nézve negatív folyamat. Ez idő alatt, 2006-ig összesen csaknem 140 ezerrel voltak többen azok, akik úgy határoztak, hogy az ország valamely más szegletében folytatják az életüket, mint azok, akik a fővárost választották.
2007–15-ben azután ismét egy „felívelő” szakasz következett. E nyolcesztendős periódusnak 2009-ben és az azt követő évben volt a csúcsa: ekkor annyian jöttek fel – jellemzően községekből – Budapestre, amire legutóbb a rendszerváltozáskor volt példa. E jelenség mögött vélhetőleg az húzódott meg, hogy a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság következményeként jelentősen nőtt akkortájt a munkanélküliségi ráta, és sokan gondolhatták úgy, hogy a fővárosban még mindig könnyebb állást találni, mint egy kistelepülésen.
Hat esztendeje viszont megint csak egy új trend tapasztalható.
Ismét negatív Budapest hazai vándorlási egyenlege, sőt 2020-ban, a koronavírus-járvány megjelenésekor húsz éve nem látott szintet ért el ez a mutató a már említett –16 396-os értékkel.
Az ok ismert: a pandémia alatt reneszánszát élte a vidéken való újrakezdés gondolata, amit csak tovább erősített, hogy megannyi vállalat volt kénytelen otthoni munkavégzést elrendelni az alkalmazottai számára a karantén miatt. Így pedig tulajdonképpen mindegy lett, hogy például egy budapesti multicég munkavállalója éppen egy belvárosi kerületből vagy egy eldugott zsákfaluból látja el a feladatait, a lényeg, hogy internetkapcsolata legyen. Ez a tendencia tökéletesen visszaköszön a statisztikában is, hiszen a Budapestre – és általában véve a városokra – jellemző negatív belföldi vándorlási különbözetnek a nyertesei értelemszerűen a községek voltak, amelyek „költözési egyenlege” az ezredforduló óta mért legmagasabb szinten alakult: 19 060-at mutatott, természetesen pluszban.
A Belügyminisztérium népesség-nyilvántartása szerint egyébként a főváros legnépesebb kerülete továbbra is a XI., ezt követi – ugyancsak százezer fölötti lakosságszámmal – Óbuda, Angyalföld-Újlipótváros, majd Zugló.
A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható.
