Fejem fölött varjak civódnak, a víz fölött vadkacsapár húz el, szemben ködtakarót húznak magukra a didergő hegyek. A horgász üres szákkal pakol össze, de közben minden dús és teli. Olyan az október közepe, mint egy ringó keblű parasztasszony kamrája – csaknem minden ott van a polcain. Ízek, színek, és az a nyugalom, hogy így van rendjén. Miként az is, hogy nemsoká a természet is kasszát csinál.
x
Ma is eszembe jutott Botero, a kolumbiai szobrász, aki annyira imádja a kövér nőket, hogy sorban bronzba önti és közterekre állítja őket. Hadd nézelődjenek és hitessék el a férfiakkal, hogy nagy örömök forrása, amit ők kínálnak. Nálunk tiltakoznának a nőegyletek, ha egyet is kiállítanának valahová. Ott nem. Ott gyönyörködnek abban, hogy minden gazdag, minden telt, minden dús, és amikor eljön az este, és ráteríti mélykék kendőjét a világra, a kendő alatt minden megtörténhet.
Minden, amiről Botero mester kamaszkora óta álmodott. Álmait már a gimnáziumban megrajzolta, tanulmányt írt Picassóról, többek között arról, hogy a festő érzéki gigantomániával alkot. Azonmód kicsapták a gimnáziumból.
Mexikóvárosban találta, aki kereste. Többen is keresték. Az egyik gyereket szül neki, de babázni nincs ideje. Hátulról hajtják, elölről húzzák álmai, hol talál egy ilyen fiú menedéket? A helyi bohémtanyákon és a bordélyban – remek iskola mindkettő: olyan ismeretekkel látják el, melyekhez hozzájutni az iskolapadban képtelenség.
James Joyce, még jócskán azelőtt, hogy belefog az Ulyssesbe, a katolikus Írországban vesz hasonló irányt. Jezsuiták oktatták, ám egyik este, becsöngetett a lányokhoz, az örömök dublini lányaihoz, és nem csupán egyszer. Csöngetett újra, ahogy Kairóban Flaubert, Amerika déli mélyén Faulkner, a pesti éjszakában Krúdy, de már jöttek, sietve közeledtek az emberi jog harcosai. Kiabáltak, felvonultak, és sorban kilőtték a piros lámpákból a szolid körtéket, és a költők ma már nem írnak olyan szép sorokat, mint ezt itt: „Tavasszal, amikor a nők zsebkendője megtelik a szerelem náthájával.”
Azóta a Szürke ötven árnyalatát olvassák. Citrom helyett citrompótló, ráadásul kikezdi a fogzománcot. Remélem, értik.
x
Marhák az emberek. Krimiket néznek, tekintetük rátapad a képernyőre, percekig nem mozdulnak, nehogy Poirot-t vagy Maigret-t megzavarja bármi is. Így múlnak el az estéik, s közben egyáltalán nem gondolnak arra, hogy nekik kéne nyomozniuk saját életük titkai után. Miért nem teszik? Félnek, hogy olyasmivel kéne szembesülniük, ami kínos? Amit szégyellni kell?
Miért nem gondolnak az ellenkezőjére? Hogy kiderül valami, ami eddig nem mutatta meg magát, pedig mennyi öröm forrása lett volna, vagy lehet még mindig. Én időgyűjtésnek nevezem ezt, szemben az időpocséklással. Gyűjtésnek azért, mert ha fény derül életük egyik rejtelmére, újra átélhetik azt, és ha hozzáadják akkori magukhoz mai valójukat, egy meg egyből erőteljes kettő lehet.
Az időpocsékolók serege lefokozza magát, amikor odaül a tévé elé, hogy lássa, ki lesz a gyilkos. Többre becsüli a fikciót, mint egyszeri életének valóságát? Többre. Szétszórja az életét, másra pazarolja a figyelmét, és ami a legrosszabb, nem veszi észre, hogy idegen élményekkel mások bútorozzák be drága mindennapjait.
Mikor veszik észre, hogy nekik szép a világ? A szomszédjuknak is az, de elsősorban és mindenek felett nekik.
x
Folyik a harcos vita, milyen legyen a Nemzeti Alaptanterv? Ami engem illet, figyelmébe ajánlom a harcosoknak, amit Dr. Singer Ödön főrabbi mondott a Frankel Leó úti zsinagóga fölavatásán: „Ha van lelked, akkor van szíved. Ha van szíved, akkor van jóságod. Ha van benned jóság, nem éltél hiába.” Ugyanabban a tévéműsorban láttam egy feliratot valamelyik zsidó iskola falán. Ez állt rajta: „Zsidó ifjúság nélkül nincs zsidó jövő.” A megfelelő szavakat be lehet helyettesíteni.
