A bukott miniszterelnök akkor úgy fogalmazott: „Ha mindenki bojkottálná a választásokat a Jobbiktól a Momentumig, az alkalmas fegyver lehetne arra, hogy kikényszerítsük a rendszer összeomlását.” Ez a mondat jól rávilágít az ellenzéki megmondóemberek mozgatórugójára: az ország sorsa és stabilitása már egyáltalán nem érdekli őket. Számukra mindegy, hogy ki kerül hatalomra, csak Orbán Viktor bukjon meg.
Ungváry leplezetlen őszinteséggel írt arról is, hogy az ellenzékben rendre Brüsszeltől, a különféle bizottsági jelentésektől, a hetes cikkelytől vagy a Fidesz Európai Néppártból történő kizárásától remélnek valamilyen politikai eredményt. Mindez jól mutatja, hogy egyáltalán nem összeesküvés-elmélet azt gondolni, hogy az ellenzéki politikusok célja hazánk nemzetközi lejáratása.
Nem tesz másként Ungváry sem, ő is abban látja az Orbán-kormány megbuktatásának lehetőségét, hogy lejáratja hazánkat külföldön. Szerinte ugyanis mivel az Európai Unió történetében még soha nem fordult elő, hogy egy tagállamban bojkottálják az EP-választást, így ez majd arra kényszeríti az Európai Néppártot is, hogy gondolkodjon el a Fidesz kizárásán. A bojkott ötletének felvetésével Ungváry és a hozzá hasonlóan gondolkodók csupán az ellenzék totális alkalmatlanságát és gyengeségét ismerik el.
Ungváry Krisztián, a lelkes ellenzéki
Még a választási rendszerre sem hivatkozhatnának
Az áprilisi országgyűlési választás előtt Gyurcsány Ferenc vagy például Haraszti Miklós azzal indokolta a bojkottra történő felszólítását, hogy a választási rendszer igazságtalan, a Fidesznek kedvez. Már ez az állításuk is meglehetősen sántított, hiszen a napnál is világosabb: nem a választási rendszer hibája az, hogy az ellenzék teljesen szétaprózta magát és képtelen arra, hogy megszerezze a megfelelő támogatottságot a győzelemhez.
A választási rendszer rendre felmerülő ellenzéki kritikájának hátterében már akkor is az húzódott meg, hogy előre kifogásokat keressenek a várható vereségük miatt. Érdekes módon a hódmezővásárhelyi ellenzéki győzelem után a bojkottal és a választási rendszerrel kapcsolatos ellenzéki megnyilvánulások eltűntek, az április 8-i választást pedig egészen az első adatok megjelenéséig a demokrácia ünnepének nevezték.
Az EP-választás során még a választási rendszerre sem lehet hivatkozni, hiszen annak során az Európai Unió minden tagállamában arányos módon, pártlistákra lehet szavazni. Éppen ez aggaszthatja az ellenzéket, hiszen itt mindenki számára világossá válik, hogy melyik pártnak mekkora támogatottsága van.
A közvélemény-kutatások alapján az országgyűlési választások óta az ellenzéki pártok támogatottsága tovább csökkent, míg a Fidesz–KDNP még az áprilisinál is több választó bizalmát élvezi. Szintén aggasztó lehet az ellenzéki pártok számára, hogy a 2014-es EP-választás során az ellenzéki szavazók kiábrándultsága miatt a Fidesz–KDNP majdnem 8 százalékponttal jobb eredményt ért el, mint az azt megelőző országgyűlési választáson.
Ha 2019-ben is ez lesz a trend, akkor még a 60 százalék körüli listás eredmény sem kizárható a kormánypártok számára. Mindezek ismeretében érthető, miért rettegnek olyan sokan a balliberális oldalon az egyre közeledő EP-választástól.
Értelmetlen a választás bojkottjáról beszélni, MTI fotó
A bojkott fegyvere általában visszájára sül el
Bojkottra Magyarországon legutóbb 1920-ban volt példa. Az akkori szociáldemokrata bojkott egyértelműen kudarcos volt, az akkor meglehetősen szűkre szabott választójog miatt a távolmaradók száma nem gyengítette érdemben a választás legitim mivoltát, a tízszázaléknyi érvénytelen szavazat nem tükrözte az MSZDP valódi társadalmi beágyazottságát.
A 15-20 százalékos támogatottságot élvező MSZDP parlamenti képviselet nélkül maradt, ám ez a Nemzetgyűlés legitimációját nem gyengítette. A szociáldemokraták is beismerték a bojkott értelmetlenségét, így az 1922-es választáson már elindultak, és a szavazatok 17 százalékát szerezték meg.
Ugyan nem választási, hanem népszavazási bojkott volt Nagy-Britanniában 1973-ban, amikor a brit kormány népszavazást írt ki Észak-Írország jövőjéről. A választók az Egyesült Királyságon belül maradás és az Írországhoz csatlakozás között választhattak. A protestáns unionista pártok a maradást támogatták, míg a katolikus nacionalista szervezetek az ír egységet. Mivel a katolikusok kisebbségben voltak, így a várható vereség tudatában az ír nacionalista SDLP arra szólította fel a katolikus választókat, hogy ne vegyenek részt a szavazáson.
A felszólítás nyomán a katolikus választók szinte mindegyike bojkottálta a népszavazást, amely a protestáns szavazók nagyarányú részvétele miatt az unionisták 98,9 százalékos győzelmét hozta. A bojkott tehát ebben az esetben is hatástalan volt.
A két említett példa mellett naphosszat lehetne sorolni, hány választási vagy népszavazási bojkott vallott kudarcot és bizonyította be, hogy az ellenzék – vagy másként nevezve: kisebbség – kivonulása a politikai versenyből nem feltétlenül jár előnyökkel. A bojkott egy olyan fegyver, amely a kezdeményezőre nézve jelenti a legnagyobb veszélyt, hiszen a bojkottáló feláldozza a megszerezhető mandátumokat és lehetőségeket és ezzel együtt az állami költségvetésből az ellenzéki pártoknak jutó pénzösszegeket is.
Ráadásul a bojkott hatására egy olyan parlament áll fel, amelyben a bojkottáló szervezet elveszíti parlamenti képviseletét, a létrejötte azonban jogszerű, így nehezen támadható. Ennek köszönhetően egy esetleges bojkottal a Fidesz–KDNP nyerne a legtöbbet, hiszen a reméltnél is nagyobb arányban képviseltethetné érdekeit az Európai Parlamentben.
Továbbra is technikai kérdéseken vitázik az ellenzék
A jelek szerint tehát az ellenzék nem hallgat majd Ungváry Krisztiánra, és megméreti magát az EP-választáson. Az értelmesebb ellenzéki politikusok ugyanis minden bizonnyal tudják, hogy csupán maguk alatt vágnák a fát egy választási bojkottal. Főként annak fényében, hogy a szerintük nem jó, egyéni körzeteken alapuló választási szisztéma alapján megtartott országgyűlési választáson már megmérették magukat.
Ezért beszél Kunhalmi Ágnes például közös ellenzéki listáról. Ugyanis nagyon jól tudja, hogy egy ilyen lehetőséggel palástolni tudnák az MSZP gyengeségét, hiszen nem kellene önállóan megmértetniük magukat a már tíz százalék alatti támogatottsági tartományban lévő szocialistáknak.
Kunhalmi Ágnes, az MSZP választmányi elnöke. MTI Fotó: Soós Lajos
Az ellenzék az ilyen és ehhez hasonló felvetésekkel és a különböző hatalomtechnikai lehetőségek bedobásával csupán azt éri el, hogy az országgyűlési kampányhoz hasonlóan az EP-választás ellenzéki kampánya sem tartalmi, hanem technikai jellegű lesz. A ki kivel hogyan állítson vagy ne állítson közös listát jól ismert kérdései fogják uralni ismét az ellenzéki nyilvánosságot. A választók számára mindez egyértelművé teszi, hogy az ellenzék továbbra sem kíván válaszokat adni a Magyarország és Európa előtt álló kihívásokra, továbbra is saját magával van elfoglalva, politikusai alkalmatlanok komoly tisztségek betöltésére.
Márpedig a mostani EP-választásnak soha nem látott tétje lesz. Jövő tavasszal ugyanis végleg eldől, hogy az Európai Unión belül a bevándorláspárti vagy a bevándorlást ellenző politikai erők kerülnek-e többségbe. A mostani folyamatokat elnézve van esély arra, hogy egy év múlva ilyenkor a „Brüsszel” szó alatt már ne a bevándorláspárti liberális elitet értsük, hanem Európa olyan vezetőit, akik nem a különféle milliárdosok elvárásait lesik, hanem az európai állampolgárok elvárásainak megfelelően politizálnak.
A cikk eredetileg a Magyar Idők 2018. június 21-i számában jelent meg.
