Óriási felhajtást csinál Pekingben a pártvezetés a 2025-re előirányzott program körül, amellyel csúcstechnológiára állítanák át a kínai ipart. Azzal kevésbé foglalkoznak, hogy az egyik lábuk még 2015-ben ragadt. A nagy tétekben játszott geopolitikai csűrcsavart a shanghaji tőzsdei árfolyamok tükrözik a legjobban.
Az első menet még 2015-ben volt, amikor a kínai növekedéssel, valamint az átláthatatlan vállalatfinanszírozással kapcsolatos aggodalmak padlóra küldték az árfolyamokat. A második menet a közelmúltban történt: a shanghaji tőzsdén a részvények árfolyama 30 százalékkal zuhant, majd több mint 1400 papír jegyzését kellett a zuhanás miatt felfüggeszteni.
A likividitás ilyen arányú kiáramlása a piacról arra kényszerítette Pekinget, hogy szinte minden pénzügyi eszköt bevessen. Csökkentették az irányadó kamatot, mérsékelték a tőkeáttételi követelményeket, részvényeket vásároltak, lazították a tőkemegfelelési mutatókat, felfüggesztették a nyilvános részvénykibocsátásokat, lehetővé tették az ingatlanfedezetet a vásárlásoknál.
Hszi Csin-ping kínai elnök csapata marketingkampányt indított, hogy a lakosság hazafias érzületből kínai részvényeket vásároljon. A herkulesi erőfeszítések ellenére a shanghaji részvényindex a 2015-ös szint alatt maradt. Az indok ugyanaz, mint a pár éve bekövetkezett nagy zuhanásnál: növekedési aggodalmak és átláthatatlan vállalatok.
A helyzeten sokat rontott a Trump elnök által Kína ellen indított kereskedelmi háború is. Ugyanakkor ha a kínai pártvezetés az alapoktól kezdte volna el a munkát és modernizálta volna a vállalati struktúrákat, újrakalibrálta volna a növekedés motorjait, érdemben csökkentette volna az export súlyát a belföldi felhasználás javára, és kivonta volna az államot a gazdaságból, akkor az amerikai büntetővámok nem jelentenének ma egzisztenciális fenyegetést Kínára nézve.
Peking tipikus japán-stílusú hibát követett el: a tüneteket kezelte, nem pedig a kiváltó okot. Hszi Csin-ping újra és újra úgy stimulálja a gazdaságot, hogy még nagyobb buborékokat hoz létre a hitel-, az adósság- és az ingatlan piacon. A pártvezetés látva az aggasztó növekedési számokat (export, beszerzési menedzser index, kötvényvásárlások), adócsökkentéssel reagált: tartani kell az idei évre előirányzott 6,5 százalékos GDP növekedési ütemet. De vajon hosszú távon mi lesz ennek az ára?
A jüan 6,5 százalékkal gyengült az idén, ami ugyan a kínai exportot versenyképesebbé teszi, viszont egyértelmű jele a tőkemenekítésnek. (Dollárt vesznek jüanért, vagyis jüant adnak el a befektetők.) Holott a gazdaság megújításához égető szükség lenne a külföldi tőkére. A gyengülő kínai deviza ráadásul vörös posztó lehet a Pekinggel háborúban álló washingtoni adminisztráció szemében is. Trump eddig is hevesen kritizálta a mesterségesen alacsonyan tartott árfolyam segítségével termékeit dömpingáron a világpiacra öntő kínai gazdaságot. Nem lenne meglepő, ha Washington újabb büntetővámokkal reagálna.
Hszi 2013-ban még arról szónokolt, hogy engedi a piaci erőknek, hogy “meghatározó” szerepük legyen a kommunista párt döntéshozatali mechanizmusában. Paradox a helyzet: a pártvezetés dollármillárdokat öl a szoftveriparba, a mesterséges intelligencia fejlesztésébe, a megújuló energiába, a robotikába, az önvezető autókba, a gyorsvasutakba, a gyógyszeripari fejlesztésekbe. A tőzsdei káosz azonban pontosan megmutatja, hogy milyen is valójában a kínai ipar: átláthatatlan, eladósodott és ósdi struktúrájú.
