Egy népirtás magyarázata

Hírek
„Ezt a követség támogatta” – nyújtott át egy könyvet a török nagykövet, miután beszélgetésünk végeztével távozni készültem. A törökök bizonnyal azt mondanák: hiánypótló kötet, én azt: lehangoló, s ezért nagyon elgondolkodtató.

Mustafa Serdar Palabiyik, Megérteni 1915 eseményeit: törökök és örmények című kötetében azt igyekszik bizonyítani, hogy az örmények deportálása nem volt népirtás, és nem tekinthető a XX. század első holokausztjának.

A szerző az esemény megítéléséről történelmi áttekintést nyújt, amelyben megállapítja: 1965-től hoztak néhány határozatot, amelyek népirtásnak tekintik az „örmény kitelepítést”, de ezeket az örmény lobbi, a törökellenes hozzáállás, a muszlimellenesség, Törökország Európai Uniós csatlakozásának akadályozása, vagy bizonyos országok múltjában előforduló népirtás elkendőzése motiválta. S kiragad néhány államot, Belgiumot, Franciaországot, Németországot, Olaszországot, Lengyelországot, Hollandiát, Svájcot. Az Egyesült Államokban fellelhető örmény holokauszt gondolatát Törökország ciprusi intervenciójához köti.

Palabiyik számtalanszor emlékezteti olvasóját: 2013-ban mindössze 20 állam ismerte el 190 közül az „örmény népirtást” – a szerző mindvégig idézőjelesen használja a kifejezést.

Megállapítja, hogy a kényszerkitelepítés katonai szükségszerűségként is értelmezhető. Ennek megfelelően „a civil lakosságot, azt gyanítva, hogy támogatja a felkelőket, többségében Észak-Szíriába telepítették át”. Tegyük hozzá, a sivatagba, ahol – a többi közt a gyalogos menet során – közel 1,5 millióan vesztek oda. Mint később kiderül, nem az Oszmán Birodalom hibájából.

„A kitelepítés maga volt a katasztrófa. Bármennyire is igyekezett a kormány a kitelepített örmények biztonságának garantálása érdekében szükséges óvintézkedéseket hozni, sem a pénzügyi, sem a katonai kapacitása nem volt erre elegendő.” Sőt, felhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad izolálni az örmények fájdalmát a térségben élő egyéb népcsoportok fájdalmától, mivel „több ezer török és kurd halt meg az örmény mészárlások következtében.”

Fő hivatkozásként számtalanszor említi az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) állásfoglalását, miszerint: „a holokauszt tagadásának alapját képező, és jelenleg aktuális fenyegetésként jelentkező antiszemitizmushoz hasonló hozzáállás nem tapasztalható az örmény társadalommal szemben”. Amiért az EJEB megengedi az örmény népirtás tagadását, épp úgy, mint annak elismerését – szemben ugye a holokauszttal. „Az 1915-ös eseményeket történelmileg és jogilag nem lehet a holokauszttal egy fajsúlyúnak tekinteni” – idézi a szerző a bíróság határozatát, s indokokat is sorol: a zsidók nem lázadtak a németek ellen, nem igyekeztek független politikai egzisztencia megteremtésén, nem hoztak létre politikai szervezeteket, nem támogatták az ellenséges hadseregeket, nem intéztek támadást a német hadsereg logisztikai és kommunikációs vonalai ellen.

Leszögezi: a németek válogatás nélkül semmisítették meg a zsidókat, szemben a törökökkel, akik kizárólag a kollaboráns örményeket büntették.

Remek példája ez a könyv a történelmi bűnök relativizálásának, akár csak a kommunista gaztettek esetében. Mivel az örmény népirtás tagadható, naná, hogy az érintett ország előáll saját magyarázatával. Szerencsére, a holokauszttagadás tilalma okán, nem jelenhet meg a náci gazemberségeket tisztára mosdató írás.

A jogászkodás és a fogalmakkal való bűvészkedés nem hozza vissza a kiirtottakat, nem menti fel a bűnösöket, s nem törli el a bűnt. Sutba kéne már vágni a győztesek írta világtörténelmet, hogy megismerhessük végre a valóságot.

 

Ezek is érdekelhetnek

További híreink