Noha a hajléktalanok jórészt a pesti városkép részei, akad egy legendás budai sorsüldözött, aki az egykori 18-as vonalán (amely most nagyjából az 56-os villamoséval fonódik egybe) vándorol megállóról megállóra. Sebessége, Budára jellemzően, komótos. A Dózsa szobortól a Gárdonyi térig (egykori Bertalan Lajos utcai megálló), majd onnan a Csonka János parkig (anno Fővárosi Művelődési Ház) fél-fél évig tartott az útja. Úgy, nyár eleje óta strázsál napközben, a nap perzselte, (egykor volt) Kismotor és Gépgyárral szemközti megálló fedetlen részén.
Összetéveszthetetlen alak. Ha nem lenne (elszántak számára) kézzel fogható, azt vélhetnénk, Bujtor István forgatja újabb Rejtő moziját. Ám mivel a kitűnő alkotó már együtt fröccsözik az égi kávéházban P. Howard-dal, el kell higgyük jobb sorsra érdemes embertársunk valódiságát.
Az egykor robusztusnak tetsző alak, ma, kétrét görnyedten is tiszteletet parancsol magasságával Arcát érzelemmentessé cserzette a kíméletlen időjárás. Öltözete ruhára nyomokban emlékeztető rongyok elkoszolódott összevisszasága. Cipője tátongó orrából napilapok, folyóiratok foszlánya kandikál elő. Az újság az, ami egységesíti a valószerűtlen alakot. Jó méteres újságkötegeket vonszol magával mindenüvé. Mi céllal? Csak a Teremtő tudhatja. Mi célja mára életének? Ő maga már bizonnyal elfelejtette. Gyűjti csak az elnyűtt hírlapokat. És láss csodát, egy ízben – rajta csíptem – a papírhalmokra fektetett füzetébe rajzolt. Nem firkált, gyakorlott kézzel, rutinosan örökítette meg a világ szeletét, mi körülvette.
Tán művész volt, vagy rajztanár egykor? Megkérdezni, bevallom, nem merem. Restellem is emiatt magam.
Borítókép: illusztráció
