Henri Michaux-t, a Belgiumban született francia írót, költőt és grafikust a szülei orvosnak szánták, de inkább matróznak állt. Látnia kellett, úgy van-e berendezve a világ, mint mások leírták, vagy igazítania kell rajta, mert nem olyan? 1921-ben ott hagyta a tengert, és jól tette, mert hajója pár nap múlva elsüllyedt. Taxisofőrnek szegődött Párizsban. Egy bérkocsiba sokféle figura beszáll, köztük költő és író, az egyik egyenesen szürrealista volt. A taxisofőrök szemében az ilyen szerfölött gyanús, mégis fogadást kötött vele, ám hogy megnyerje, írnia kellett. Mi az neki?, így Michaux. Tenyerébe csapott a másiknak és elkezdte.
1923-ban jelent meg az első kötete, azt még számos követte, de ahhoz, hogy felfigyeljenek rá, Gide kellett. A francia író, aki elment Moszkvába, és egyik ájulásból a másikba esett, amikor Sztálin fogadta. (Nem ő volt az egyetlen, G. B. Shaw is járt nála, és tetszhetett neki a generalisszimusz, mert hazatérve kandallója fölé akasztotta a fényképét. Lehet, hogy elég volt egy pillantást vetnie a képre, és rögtön fölmelegedett? De legyünk komolyak…)
Furcsa időben, a német megszállás idején érezte a szükségét Gide, hogy megismerjék a költőt. De Gide óriás tekintély volt, egyetlen előadással megcselekedte azt. Fedezzük fel Henri Michaux-t!, ezt az írást olvasta fel, és Michaux-t tényleg fölfedezték – ilyen volt a francia irodalmi élet. De hogy a költő állampolgársága francia legyen, arra 1955-ig kellett várni.
Ez azért is nevezetes dátum, mert Michaux akkor kezdett kísérletezni a tudatmódosító szerekkel, főleg meszkalinnal. Tíz évig szedte, és tíz évig írta tapasztalatait, végül kijelentette: „a kábítószerek megbízhatatlanok.” Négy drogos könyvére hamar felfigyeltek. Egy rendező 1963-ban filmet forgatott a költő közreműködésével. A gyógyszerészek és orvosok között óriási volt a háborgás. Éltették viszont és rongyosra olvasták a beatnikek.
Rendszeresen visszautasította az irodalmi díjakat, inkább festett. És jól. A hatvanas években megint újba vágott, foglalkozni kezdett az elmebetegek alkotásaival, hamarosan fölfedezte a keleti filozófiát és a kínai kalligráfiát.
Itt megállok. Belefáradtam a felsorolásba. A szívem meg abba, mekkora szabadságot tudott teremteni magának! Mert tehetsége sok mindenkinek van, de hogy kiteljesítse, jobb körülmények kellenek. Jobb korszak, jobb ország, értőbb közönség. Egy időben Váci Mihály volt az ünnepelt költő nálunk. Michaux írásait akkor fordította Borges spanyolra. Nem szörnyű? Hogy kikecmeregjünk e felismerést követő gödörből, jöjjön egy idézet a Michaux könyvéből. Egy barbár Indiában címmel kissé megkurtítva jelent meg Terebessnél. Somlyó György fordította magyarra. Henyén. Ezt azok állítják, akik szolgálatnak tartják a fordítást, és nem háborogtak a francia költő keleti vonzalmain. Tehát:
„A hindu vallások nem az ember gyöngeségét, hanem az erejét növelik. Az ima és a meditáció a szellemi erők gyakorlása. Káli – a lezárások és kezdetek istennőjének – képmása mellett ott áll az ima testhelyzeteit bemutató tábla. Aki jól imádkozik, sziklákat tud mozdítani, illatozóvá teszi a vizeket. A templomok belseje kicsi, hogy az ember erőre kapjon benne. Inkább húsz kis fülke a falba mélyesztve, mint egy nagy oltár. A hindunak erősnek kell éreznie magát.” És még egy: „A nyugati filozófiák kihullatják az ember haját és megkurtítják az életet. A keleti filozófiák megnövesztik a hajat és meghosszabbítják az életet.”
Az irigység íratta velem ezeket, mert olyan fokú művészi szabadság, mint Michauxé, nálunk sosem volt, és aligha lesz.
Borítófotó: sensiseeds.com
