Valamennyi, a jelenlegi német belpolitikai helyzetet értékelő kommentár megjegyzi, hogy a kormánypártok egyre csak vesztenek népszerűségükből. Szövetségi szinten a keresztény pártok támogatottsága a 2017. szeptemberi választásokon elért rossz eredményhez képest is csökkent. A szociáldemokratákra ugyanez igaz, és már csak egy-két százalékkal előzik meg baloldali riválisaikat, a zöldeket. Az októberi tartományi választások után Bajorországban biztos, hogy koalícióra fog kényszerülni az eddig domináns pozíciót élvező keresztény-szociális unió, itt a zöldek már egyértelműen erősebbek az SPD-nél. Hessenben a 2013-ban szerzett 38% után már csak a szavazók 28%-a preferálja a CDU-t, az AfD támogatottsága viszont az öt évvel ezelőtti 4%-ról 11%-ra emelkedett.
Ezek az adatok azonban nem írják le megfelelőképpen, milyen drámai helyzetben van a német belpolitika. Nem csupán arról van szó ugyanis, hogy a nagykoalíciót alkotó pártok népszerűsége egyre csak apad, hanem hogy ma már nincs is olyan lehetséges kétpárti koalíció, amely egyáltalán kormányt alkothatna, ha most vasárnap lennének a választások. Azaz a jelenlegi, rendkívül problematikus nagykoalíció sem kormányozhatna tovább.
Sőt kormányképesnek tartható hárompárti koalíció sem nagyon képzelhető el. A három baloldali párt együttes támogatottsága (SPD 16-17%, zöldek 14-16%, Baloldal 10-11%) biztos nem éri el az 50%-ot. Az FDP (9-10%) kizárja a baloldaliakkal és az AfD-vel (16-18%) való közös kormányzást, akárcsak a CDU/CSU pártszövetség (27-28%). A szabaddemokraták a tavalyi, Jamaika-tárgyalások tapasztalatai után biztos százszor is meggondolják, mielőtt bármilyen konstellációban elvállalják a kisebbik junior párt szerepét. Marad az CDU/CSU-szociáldemokraták-zöldek kombináció, amely viszont a keresztény pártok számára jelentené a domináns szerep elvesztését, és aligha lehetne elfogadtatni a párt támogatóinak egészével, sőt a többségével sem.
De most vasárnap még nem lesznek választások Németországban. Az új választások a közeljövőben való kiírása, amellett, hogy nem világos, mit is oldhatna meg most egyáltalán, nyíltan versenyhelyzet elé állítaná Merkel kancellárt, akár a saját pártjában is. Az igazi politikai kérdés az uniópártok számára tehát az, mit tehetnének azért, hogy egy majdani szövetségi szintű megmérettetés után stabil és kompakt kormányt alakíthassanak. A választási rendszer nagyban felelős a patthelyzetért, de egy vegyes, mondjuk a magyarhoz hasonló szisztéma felé való elmozdulás számos okból aligha kivitelezhető.
Az egyik opció a szociáldemokratákkal és a zöldekkel való tartós együttműködés politikai előkészítése. Ezt azonban nemigen lehetne pártszakadás nélkül megúszni, ráadásul az AfD jelentős megerősödéséhez vezetne. Törekedhetnének arra is, hogy a szabaddemokraták számára olyan új lehetőségeket, elfoglalható területet generáljanak, amelyeket megragadva azok erős középpárttá válhatnának. Csakhogy jelenlegi politikájuk maga blokkolja le ezeket a lehetőségeket. Megtehetnék azt is, hogy közelednek az AfD-hez, egy jövőbeli jobboldali szövetség reményében. Ez elképzelhetetlen anélkül, hogy Merkel kancellár és közvetlen párt- és kormánybeli szövetségesei a háttérbe húzódjanak, vagy éppenséggel levonuljanak a német belpolitikai küzdőtérről. Ebben az esetben a szociáldemokratáknak is ki kellene lépniük a nagykoalícióból, nehogy a zöldek váljanak egyik napról a másikra a baloldal vezető erejévé. De a CDU-vezetésnek számot kell vetnie egy ilyen lépés külpolitikai következményeivel is: Németországnak mozgástere rövid távon biztosan leszűkülne, és így nem tudná az európai ügyeket az előző évtizedek során kialakított módon és módszerekkel menedzselni.
Az is igaz azonban, hogy a CDU/CSU pártszövetség még mindig messze a legnépszerűbb politikai formáció Németországban. A kereszténypártok alkotják a jelenleg hivatalban lévő kormány vezető erejét. A szociáldemokraták kötésben tartják ugyan őket, de ők is kötésben tartják az „elvtársakat”, a nagykoalícióból való kilépés fenyegetése nem igazán hiteles.
Angela Merkel és szövetségesei mindezekből mintha azt a következtetést vonták volna le, hogy az egyetlen most tételezhető politikai cél számukra és Németország számára csakis a status quo megőrzése lehet. Középen kell maradniuk minden áron és minden tekintetben, kerül, amibe kerül, és aztán, talán a jövő tavaszi európai parlamenti választások után, még felderenghet valamilyen követhető, „konstruktív” irányvonal. A közép ebben a gondolkodásmódban nem azt jelenti, amit Macron elnök annak képzel, de a macroni stratégia egyes elemeit érdemes elorozni. Ha sikerül a status quót egy kicsit is megváltoztatni szándékozó erőket elfogadhatatlanná nyilvánítani vagy lehetetlen helyzet elé állítani, a most kisebbségben lévő közép többségbe kerül az általa elfogadhatónak tartott politikai álláspontok szűkebb porondján. Hibák korrigálásáról tilos beszélni, mert az a közép közepének erejét ásná alá. Merkel kancellár korábban kerekperec kimondta, nem ismerheti el, hogy 2015-ben rosszul, sőt nagyon rosszul döntött az illegális migrációval kapcsolatban követendő politikát illetően. Saját hitelességét gyengítené meg, ha elismerné, hogy hibázott, hitelességére pedig szükség van ahhoz, hogy nyilvánvalóan rossz döntésének következményeit érdemben kezelni lehessen.
Amit az elmúlt napokban, hetekben és hónapokban láttunk, nem mond ellent az iménti feltételezésnek. A CDU vezetése rendre a szociáldemokraták és a bajor keresztény-szociális testvérpárt között akar egyensúlyozni. A pártok túlságosan el vannak magukkal foglalva, mondja a kancellár asszony, korántsem helytelenül. Vagy, világossá kell tenni, hogy Matteo Salvini olasz belügyminiszter migránspolitikai elképzeléseit csak egy Németországgal kötött egyezmény keretében tudhatja megvalósítani. Theresa May-nek a tudomására kell hozni, nem fogja tudni elérni, hogy Nagy-Britannia vesződséges és kilátástalan huzakodások, valamint gazdasági veszteségek nélkül távozzon az Európai Unióból. A visegrádi országok jobb, ha elfogadják, hogy gazdaságaik teljesítőképessége az uniós források folyósításán múlik, és ezért nem képviselhetnek önálló politikai irányvonalat. Bár az olasz, az angol, a kelet-közép-európai, és még jó néhány további más „probléma” hátterében jobbára a német Európa-politikai szemléletet megtestesítő korábbi döntések és politikák állnak, meg kell mutatni, hogy a német kormány és annak vezető ereje nélkül nem lehet megoldást elképzelni egyikre.
Egy ilyen defenzív alapállás azonban a német demokráciára magára is veszélyt jelent. A mai, bámulatosan intelligens és civilizált német politikai társadalom saját magát politikai értelemben döntés- és cselekvőképesnek akarja látni. Nem törődhet bele a sodródás, az elfogadott patthelyzet logikájának érvényesülésébe anélkül, hogy egyben a Szövetségi Köztársaság étoszát is meg ne kérdőjelezné.
A mostani helyzetből nem racionális alkalmazkodások szüntelen sorozata, hanem egy ésszerű és egyben elvhű politikai stratégia jelentheti a kiutat. Az uniópártoknak arra a valódi politikai kérdésre kell választ találniuk, hogy milyen olyan irányvonalat kövessenek a következő választásokig és azután, amely a saját igazi elveiket tükrözi, és amelyet győzelem esetén érvényesíteni is tudnak. Ez pedig valóban nem lehet más, mint a kohli jobbközép politikához való visszatérés és egyben annak a mai követelményeknek megfelelő újragondolása.
Az, hogy a jelenlegi német belpolitikai konstelláció egyedülálló a Szövetségi Köztársaság történetében, talán alkalmat ad arra is, hogy a német politikai társadalom újraértékelje Európában elfoglalt helyét és szerepét is. Érlelődhet a belátás, hogy Európát nem lehet egy rendkívül hatékonyan menedzselt nagyvállalatként felfogni, Európának nem egy kivételes képességű CEO-ra, hanem egy csapatkapitányra, egy Beckenbauerre van szüksége. Aki magától értetődően Beckenbauer marad akkor is, ha csapatában éppen egy Puskás, egy Scirea, egy Sir Stanley Matthews, vagy egy Modric is játéklehetőséget kap.
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tudományos főmunkatársa
