Nem tartozom azok közé, akik úton és persze útfélen is arról panaszkodnak, hogy mennyire cudar élete van a budapesti bringásoknak, főleg, hogy esetleges rossz megítélésükről ők maguk – mi magunk – is tehetünk. Persze a szemmel látható fejlődés (például be lehet hajtani az egyirányú utcákba, vannak szépen kijelölt sávok az utakon, így nem kell a kocabringások között rettegni, hogy vajon mikor borul fel előtted magáva rántva a francba, stb., stb.) dacára tényleg lehetne jobb a helyzet, mert számos helyen igen érdekesen oldotta meg a magasságos hivatal a kerékpárosok életét. Elég ha csak az Erzsébet híd alatti szakaszt említeni, hiszen ott a kitolás legextrémebb formájával szembesülhet minden élő organizmus: a fonódó villamos megállója miatt szépen egy helyre kényszerítették az addig külön utakon járó gyalogosokat és a bringásokat, s egyáltalán nem egyértelmű, hogy kinek hol is a helye, bár ez szinte a teljes szakaszra érvényes.
Egymillió dolláros kérdés, hogy vajon mi járhat azon mérnökök fejében, akik ilyen megoldásokat tettek/tesznek le az asztalra, megspékelve az egyébként szuper módon felújított kerékpáros útvonalat derékszögű (!!!) kanyarokkal, két négyzetméteres csomópontokkal, ahol egyszerre kellene várakozni, megfordulni és a keresztirányban haladókat elengedni. Rejtély, koma, rejtély.
Egészen pici dolgok – ha tényleg szembe mennek az elemi logikával – képesek nagyon bosszantani az embert, így egészen pici lépésekkel lehetne nagyságrendileg javítani a nem jól működő rendszereken.
Egy apró észrevételem van ma. A Kacsa utca szépen átszeli a Fő utcát, majd a Bem rakparton ér véget. Nagyon, ismétlem, n-a-g-y-o-n forgalmas útvonal bringaügyileg. A Fő utcához érve nagyjából hetven másodperc piros után következik tizenöt másodpercnyi zöld jelzés, onnan lehet haladni tovább a rakpart felé, ahol hasonló időarányokkal dolgozva szintén lámpa szabályozza a közlekedést. Ez bőven a normalitás és a szükségesség határain belül van. A két pont között nagyjából tizenöt-tizennyolc, maxumum húsz méter a távolság, pár másodperc kerékpárral, de gyalog sem több fél percnél. Amikor ide ér az ember, a sűrű anyázás közepette irigykedve gondol az autósokra, akik közlekedését csodálatosan, s főleg tudatosan megtervezett “zöld hullámok” teszik viszonylag zökkementessé.
De hogy végre a lényegre térjek: olyan “jól” sikerült megszervezni annak az összesen húszméteres távolságnak a forgalomszabályozását, hogy amikor az ember zöldet kap a Fő utcánál, rakétaüzemmódban sem éri el a zöldet a rakparton, mivel ott éppen akkor vált pirosra a lámpa. Talán nem kell részletezni, hogy egy darab villanyszerelő meg két darab kapcsoló megbabrálása hetente hány ezer kerékpáros életét tenné boldogabbá, egy kis finomhangolás nagyságrendileg csökkentené a csuklások számát is.
