Talán a legendás Cherbourgi esernyőkben láttam először Catherine Deneuve-öt, még kamaszként. Megérintett akkoriban ez a kissé giccses zenés film, és lenyűgözött az érzékeny szőke nő, aki játszott benne. Ő volt akkoriban számomra a klasszikus szépségű, elegáns nő. Nem közönséges, de finom és erőteljes. Később imádtam a Nyolc nőben is, ha csak ez a két filmje lenne, már akkor is rajongója lennék, pedig több tucat szerepel az életrajzában, zömét nem is láthattuk idehaza.
Deneuve pillanatok alatt jelenséggé, majd ikonná vált, a legnagyobb európai rendezők vették feleségül egymás után, szerelmes volt belé Truffaut, Mastroianni számára egyszerre volt múzsa és filmjeink legjobb reklámja. A divattervezők térden csúsztak a kegyeiért, elegánsan viselte az öregedést is, éretten egyre szebb lett, idős hölgyként is megőrizte azt, amitől egykor ikonná vált. 74 éves, és ma is ragyogó nő.
Persze ezek kétes értékek a feministák szőrös lábú, érzékeny világában, így meg is kapta a magáét a francia díva, amiért ki mert állni 200 más értelmiségivel egyetemben az álságos metoo-kampánnyal szemben. Catherine Deneuve-nek most visszakozni kellett, mert megvádolták, hogy támogatja az erőszakot. Mert alá merte írni azt a nyílt levelet, amely nem ért egyet a férfiak kampányszerű üldözésével, kiirtaná a nemek ösztönös játékát, a flörtöt, a hódítást.
A feministákat csak a nemek harca, pontosabban a férfiak mentális herélése, szófogadó gyermekké vagy szívbéli barátnővé szelidítése érdekli. Mivel bennük gyakran túlteng a férfias energia, így taszítja őket a konkurencia. Nem fogják fel a progresszív agyukkal, hogy egy tesztoszteron vezérelte biológiai konstrukció nem úgy működik, mint az ösztrogén vezérelte. Az ő világukban az igazság onnan indul, hogy mi a jó a nőnek, innen indul és zárul is a kör, a többi – értsd férfi és gyerekek – nem számít annyira.
A francia színésznő is bocsánatkérésre kényszerült, hangsúlyoznia kellett, hogy együttérez valóban a valódi áldozatokkal. Vasárnapi közleményében pontosítania kellett, és bocsánatot kért a tényleges áldozatoktól, de csak azoktól. Pedig nem kellett volna. Minden épeszű és éplelkű ember együttérez a szexuális erőszak áldozataival, és támogatja, hogy napvilágra kerüljenek az elhallgatott ügyek. De minden épeszű és éplelkű ember tudja, hogy ítéletet a bíróságoknak kell meghozni, nem az utca népének, se a feminista aktivistáknak, legyenek félmeztelenkedők, vagy felöltözöttek.
Épeszű és éplelkű emberek nem akarják összemosni a tahóságot, a szemtelenkedést, a tolakodást, a szexista megjegyzéseket a nemi erőszakkal. Mert tudják, hogy az emberi természet variábilis, sokféle humorral és kifejezési készlettel áldotta meg embertársainkat a teremtő, nem lehet mindenkit egy sablon alapján „újrahuzalozni”, érzékenyíteni olyasmire, ami fel se merül benne. Nem lesz olyan világ, ahol mindenki lábujjhegyen settenkedik, nehogy a másik tyúkszemére lépjen, ezt kellene már a haladóknak megérteni. Megbántanak, feldolgozod és/vagy megbocsátasz, ebben az algoritmusban szeretnénk élni, mi kevésbé progresszívek. Olyan világot meg végképp nem szeretnék, ahol femináci gyűlöletvezérek írják a szabályokat, mert akkor azonnal indulok a barikádra.
