Agela Merkel minden trükkjét bevetette, ám ezúttal hiába. A Jamaika-tárgyalások utolsó szakaszában szoros határidőt szabott a vitatott kérdések lezárására. A nemzetközi tárgyalásokon bevett módi szerint Merkel azt remélte, hogy az éjjelbe nyúló tárgyaláson a felek majd jól kifáradnak, és végül megegyeznek. A számítás ezúttal nem jött be, a szabad demokraták (FDP) elnöke, Christian Lindner, felállt a tárgyalóasztaltól.
A szocdem államfő, Frank-Walter Steinmeier, ezért újra magához kérette a parlamenti pártok vezetőit, hogy a német államérdekre (Staatsräson) hivatkozva vegye rá Martin Schulz SPD-elnököt korábbi álláspontja megváltoztatására és a nagykoalíció folytatására. Nehéz lesz, ugyanis Schulz és az SPD politikai túlélését az ellenzéki lét szolgálná jobban. A szocdemek legutóbb 1932-ben értek el 20,4 százalékos eredményt, és a mostani eredmény Schulz óriási szerencséjére ketessel kezdődött.
Schulz már urnazáráskor kijelentette az ellenzékbe vonulást, hogy ne a rendszerkritikus AfD legyen a harmadik helyezést hozó 12,6 százalékával az ellenzék vezető ereje. A nagykoalíció folytatása esetén ugyanis újra kéne osztani a Bundestag bizottsági helyeit, így az ellenzék vezető erejeként az AfD befolyásos pozíciókhoz jutna. Amennyiben a többi párt megfosztaná az AfD-t jogos jussától, úgy az tovább tetszeleghetne a “rendszerpártok” áldozatának szerepben, és megelőzhetné a Balpártot a leginkább rendszerkritikus párt címéért folytatott versenyben.
Martin Schulz persze nemcsak a német demokráciáért érzett felelősségből vonulna szívesen ellenzékbe. A “borzalmas” tagság többsége is megelégelte, hogy a rövid időn belül második nagykoalíció inkább a szocdemeket koptatta, míg Merkel és a CDU kisebb veszteséggel jött ki a közös kormányzásból. Schulz ezért meglovagolta a tagság hangulatát, abban bízva, hogy az majd átmenti elnöki székét a nagykoalíciópárti jobbszárny, és a nagykoalíció folytatását érdemi szociális reformokhoz kötő balszárny küzdelmei közepette. A volt EP-elnök ezzel csapdába manőverezte magát, mert ha az SPD immáron harmadszorra is nagykoalíciót alkot a CDU/CSU-val, akkor arról neki kell majd a tagságot meggyőznie. A koalíciókötésről ugyanis pártszavazás dönt majd.
A 2009-2013 közötti koalíció emléke máig fájó sebként ég az FPD-nél is. A szavazók akkor őket büntették, ki is estek a Bundestagból. A 38 éves pártelnök, Chrisitan Lindner, nem azért hozta vissza pártját a sírból, hogy Merkel junior partnereként majd ismét ők fizessék meg a küszöbön álló négy év politikai árát. Neki van ideje. Lindner jó érzékkel vette át a kampányban az AfD fő követeléseit, ám azokat mérsékelt formában adta elő. A bevándorlásnál például a családegyesítést úgy képzelte el, hogy a béke megteremtése után Németországból küldenék haza a családjukhoz az oda érkezett életerős szír, iraki és afgán férfiakat. Az AfD másik fő témájánál, az eurónál ők is ellenzik a Macron francia elnök által vezetett dél-európaiak adósságunióra, más olvasatban az eurózóna elmélyítésére, vonatkozó terveit.
A bajor CSU sem lelkesedett a Jamaika-koalícióért. Ők a 2018 őszi bajor tartományi választásokra készülnek, mindenáron, szinte már görcsösen akarják megőrizni a CSU abszolút többségét. A bajor gazdák vélt érdekében szavazata meg a CSU-s szövetségi agrárminiszter Brüsszelben a glifozát használatának további engedélyezését, rámutatva ezzel a pártok önérdekére, és a tárgyaló felek közötti bizalom teljes hiányára.
Pártelnök társaihoz hasonlóan Horst Seehofer CSU elnök sem bízhat immáron a sajátjaiban. A 68 éves politikusnak a héten le kellett mondani arról, hogy a jövő évi bajor választáson is ő legyen pártja miniszterelnök-jelöltje, helyette az ötvenéves Marcus Söder bajor pénzügyminiszter száll ringbe. A fiatalításra szükség is volt, Bajorországban az AfD komolyan veszélyezteti a CSU abszolót többségét.
A pragmatikus jobbszárny irányítása alatt álló Zöldek a Jamaika-tárgyalások végére már szinte minden pontban engedtek volna. A CSU-nak engedtek volna a bevándorlásnál, szűkítették volna a családegyesítésre jogosultak körét. Az FDP-nek az adókedvezménykenél tettek volna koncessziókat. Mindhiába. A közvélemény nagyobb része dogmatikusnak tartja őket, rájuk égett a migránsok korlát nélküli családegyesítését és a robbanómotorok betiltását követelő párt képe.
A labda tehát a szocdemeknél pattog, a balszárny élt is a lehetőséggel, hogy leporolja a választási programot. Egy új nagykoalíció árát az egekbe srófolták az igazságtalan német egészségügyi rendszer reformjával. Most csak a 8 millió privát beteg kap azonnali ellátást, míg az állami betegbiztosítók pácienseinek heteket, vagy hónapokat kell egy (nem életmentő) terminre várni. Az állami biztosítók ott sem fizetnek eleget, így az orvosok és kórházak valójában a privát betegek ellátásából élnek. A szocdemek most mindenkit egyetlen állami betegbiztosítóba terelnének, ami sokak szerint az ellátás általános romlásához és még hoszabb várakozási időkhöz vezetne. Az ötlet maga után húzta a nyugdíjbiztosítás egységesítésének követelését is, hiszen a köztisztviselők és a vállalkozók számos privilégiuma ott is sokak szemét szúrja.
Annyi már most is látható, hogy az EU legnagyobb nemzetgazdasága és vezető hatalma nem maradhat sokáig kormány nélkül. Az eurózóna déli perifériája már nem tud sokáig várni, az EKB januártól csökkenő kötvényvásárlási aktivitása miatt újabb eurótízmilliárdokat várnak északról. Ez a pénz pedig 27 százalékban Berlinből jön, ezt csak egy stabil többségű berlini kormány hagyhatja jóvá. A szocdemeknek ismét fel kellene áldozniuk pártjuk jövőjét a német Európa-politika oltárán. Hogy Schulz pártelnökkel, vagy nélküle, az szinte mindegy is.
