„A Vörösmarty téren álló üvegpalotában működött az ORI, az Országos Rendező Iroda, a lemezgyár, az Interkoncert, amelyik a külföldi fellépéseket szervezte. A büfében operisták, balett-táncosok, zenészek gyűltek össze, a belügy itt adta át az útleveleket. Olyan emberek dolgoztak ott, akik nyelveket beszéltek, ráadásul megfigyelték a művészeket. Na, ide ment be Zoli bácsi. Megkérdezte, mit szólnánk egy próbaúthoz. Mit mondtunk volna, el sem tudtuk képzelni, hogy kiengednek. Nem sokkal előtte rendeltek haza Palma de Mallorcáról, ahol a Barbarella fesztiválon irgalmatlan sikert arattunk, harmadik díjat nyertünk és meghívtak Párizsba lemezt készíteni. A spanyol tévében élőben mentek a fesztiváldalok, aztán meg egész nyáron a tengerparti strandokon. Felhívtuk az Interkoncertet, hogy bejelentsük, éppen Monte-Carlóban vagyunk és indulunk Párizsba. Ijedt hangon közölte a nemrég kinevezett igazgató, hogy amikor elutaztunk, aláírtuk a szerződést, miszerint szombaton Makón kell játszanunk. Ott is játszottunk. Monte-Carlóban összeültünk és megbeszéltük, mi legyen: hazamegyünk, vagy Párizsba? Mi lesz a családtagjainkkal, ha nem megyünk haza? Végül titkos szavazással a visszajövetel mellett döntöttünk”. Címlapinterjúnkat a december 14-én megjelenő Figyelőben olvashatja.
Borítófotó: 1987, Huszonöt éves az omega. Régi csibészek (Kollányi Péter/MTI)
