A második világháború utáni francia politikában ritkán látott helyzet állt elő: a megválasztott elnök nem nyerte meg a törvényhozási választásokat, így kénytelen kisebbségben kormányozni. Emmanuel Macron Ensemble! (Együtt!) nevű pártszövetsége csupán 245 helyet szerzett a Nemzetgyűlésben a rendelkezésre álló 577-ből, 30 százalékkal kevesebbet, mint az előző megmérettetésen. 1958 óta ez a legkisebb képviselői szám, amellyel az elnök kínlódni lesz kénytelen.
Gúzsba kötve táncolni
Hasonlóra 1988-ban volt példa, amikor a szocialisták kényszerültek kisebbségi kormányzásba. A következő öt évben azonban viszonylag sikeresen vezették az országot, amire az alkotmány 49.3-as pontja adott módot. Ez kimondta, hogy egy törvényjavaslatot keresztül lehet verni a törvényhozáson 24 óra leforgása alatt, hacsak az ellenzék nem nyer meg egy bizalmatlansági szavazást – erre 64 esztendeje nem volt példa. A szocialisták annak idején ötvenszer éltek ezzel a lehetőséggel. Macron számára azonban nem áll rendelkezésre ez a kiskapu, mert a hozzá kapcsolódó jogosítványokat egy 2008-as módosítással radikálisan korlátozták.
Így a regnáló francia államfő kénytelen lesz az ellenzéki pártok soraiban szövetségeseket keresni, ha meg akarja valósítani reformprogramját. Ám kevés a valószínűsége annak, hogy a választások folyamán megerősödött szélsőbal és a szélsőjobb támogatná mondjuk a nyugdíjkorhatár 65 évre való emelését. A többség nélkül megnyert voksolás egyébként közelebb viszi az országot az európai main-stream gyakorlathoz, viszont a franciáknak – részben az elnöki típusú berendezkedés miatt – nagyon kevés tapasztalatuk van a koalíciós kormányzásban, náluk ez nem része a politikai hagyománynak. A 61 képviselői helyet elnyert republikánusok részéről talán számíthatna még támogatásra Macron, a párt azonban mélyen megosztott ezzel kapcsolatban. A 89 helyet szerzett Nemzeti Tömörülés (Rassemblement National – RN), Marine Le Pen formációja részéről szinte kizárt bármiféle segítség, hiszen a pártelnök asszony joggal gondolhatja úgy, hogy Macron bukásával a következő választásokon nekik áll majd a zászló.
Az államfő így gúzsba kötve kényszerül táncolni, és törvényjavaslatról törvényjavaslatra haladva lesz kénytelen megpróbálni valahogy kipréselni a képviselők elegendő számú támogatását elképzeléseinek a megvalósításához. A baloldal például szeretné felgyorsítani Franciaországban az energiaátmenetet, a tiszta energia térnyerését. Az is elképzelhető, hogy a jobbközepet sikerül a nyugdíjreform mögé állítani. Az ilyen típusú szelektív együttműködés azonban olyan konstruktív hozzáállást igényelne a pártoktól, amely idegen a francia politikai hagyományoktól – főleg egy olyan helyzetben, amikor az ellenzéket a szélső alakulatok dominálják. Le Pen, továbbá Jean-Luc Mélenchon – aki talán a leginkább képes összefogni a baloldalt, és ez számára is reményt nyújt a következő politikai ciklusra nézve – nem fog beállni Macron mögé. Nem hagyják majd, hogy frissen szerzett politikai tőkéjüket az elnök zabálja fel. Macronnak is változnia kell(ene), hiszen a szavazási eredmény megmutatta, hogy a franciák nem vevők egy mindenbe beleszóló, mindent egymaga intéző államfőre az amúgy is erősen centralizált közjogi berendezkedésben. A szerénység és a partnerkeresés egyáltalán nem jellemezte Macron első ciklusát, viszont ez a másodikban nélkülözhetetlen lesz.
Külpolitikai hátraarc
Nagy kérdés, hogy az ország kormányzása, kormányozhatósága, a belső harcok mennyire kötik le a következő periódusban Macront, mennyi ideje, energiája marad a külpolitikára. Az elmúlt öt évben a „több Európa” elképzeléséből vajmi kevés valósult meg. A pandémia és az orosz–ukrán háború meghiúsította a nagy tervét, amely azt célozta, hogy az olaszok Mario Draghi segítségével legalább valamennyire vegyék át a kezdeményezést az európai politikai porondon, kihasználva a gyenge német kormány bizonytalankodásait. Hiába indított számos diplomáciai offenzívát, ezek rendre elakadtak a realitásokkal szembesülve.
Változik a helyzet abban a tekintetben is, hogy az EU, az eurózóna fenyegető inflációja, az Európai Központi Bank (EKB) várható kamatemelés-sorozata kivesz Párizs kezéből egy klasszikus fegyvert. Immár nem lehet, vagy legalábbis sokkal nehezebb lesz belpolitikai problémákat költekezéssel megoldani. Drágul a hitel, nehezebb lesz finanszírozni a francia államadósságot. Ráadásul az euróövezetnek elég egy beteg – az olasz –; a befektetők nem nézik majd jó szemmel, ha Franciaországot is betolják a kórterembe. Így paradox módon Macronnak éppen legfőbb politikai ellenlábasa, Le Pen elvei mentén kell majd politizálnia. Az ország befelé fordul, saját belpolitikai problémáival lesz elfoglalva, a saját nemzeti érdekeit kell majd megvédenie az európai közösségen belül.
Politikai sírásás
Játszhat persze arra is az elnök, hogy tudatosan a kormányozhatatlanság felé sodorja az országot, és egy előre hozott választás folyamán próbálja meggyőzni a szavazókat arról, hogy ez az ellenzék sara. Ezzel azonban a saját politikai sírját ásná meg, hiszen azt az üzenetet közvetítené az állampolgároknak, hogy az idén úgymond rosszul voksoltak, amikor nem az ő pártja kapta meg a többséget. Valószínű, hogy még jobban büntetnék, Le Pen és Mélenchon pedig még inkább megerősödne. Macron üzenete az volt a kampányban, hogy a franciáknak választaniuk kell közte és a szélsőséges pártok között. Ez a taktika az elnökválasztásnál bejött, a parlamenti megmérettetésen azonban nagyon csúnyán visszaütött. Ugyanezt a sémát még egyszer megpróbálni meglehetősen rossz kilátásokkal járna az elnök számára.
Borítókép: Emmanuel Dunand / AFP
