Derekasan nyelte a tömeget a Kieselbach galéria nagyterme. A potya vonzotta volna a népeket? Váli Dezső könyvpremierjére tódultak. A festő kidobolta, hogy saját kiadású, két és fél kilós, kilenc és félmillióba kerülő albumát ingyen elviheti, ha ott lesz. Néztem őket, és azt fontolgattam: Váli Dezső festő-e, aki a világhálón évtizedek óta naplót vezet, vagy olyan blogger, aki fölös idejében fest?
Felismerte talán, hogy hitvány korunkban kevésbé veszélyes a nyilvános kitárulkozás, mint kézírással naplót vezetni, titkosat? Ez ma a nyugati világban különcködés, miközben a kalligráfia Kínában, Indiában, az arab világban művészeti ág. Szépírás versenyeket rendeznek, és az írásnak múzeuma van.
De nem erről van szó. A csöndességről és a zajról kéne szólni. Hogy ront-e vagy javít a festészeten az eszeveszett sikervágy? Picassón rontott. Az orosz balett Párizsba menekülése előtt nem sok vásárlója akadt. Gyagilev, a társulat zseniális vezetője karolta fel: díszletet, jelmezeket rendelt tőle. De tett érte fotóival a két világklasszis: Brassai és Capa is. De a legjobb módszerrel Kahnweiler, az amerikai galériás élt: vastag bukszájával nyúlt a festő hóna alá. Attól fogva dőlt hozzá a pénz, ő lett „a” festő: a huszadik század maga.
Válinak mindezt a Lajtától keletre kellett kivívnia. Ezért nyitott internetes naplót, ezért fotózta a zsidó temetőket, ezért ajándékozta el rengeteg képét múzeumoknak, közintézményeknek és rangos privátoknak, hogy látva lássák, mert akit nem látnak, az nincs.
Eszerint Válié jó módszer? Ha igaz, hogy vekkere minden nap 5.13-kor csörög, hogy folyton lesi a monitort, mi jelenik meg róla az interneten, hogy Makovecznek nekiugrott, Hitlernek viszont pár hete megbocsátott, hogy két évtized óta csak a műtermét festi: kékben, zöldben, tágasan és reggeli fényben, hozzá egy priccs, egy hokedli, egy festőállvány, néha egy szőnyeg és egy ablak, akkor olyan érzésem támad, a Kieselbach galériába azért tódultak a potya albumon kívül annyian, mert az életüket bezárva élik ők is, annyi különbséggel, hogy az övéket kívülről zárták be. Tudni akarták, kiféle, aki ugyanúgy fogoly, mint ők, de lám mégis vitte valamire. Bár ha ugyanezért akkora árat kéne fizetniük, mint Válinak, nemet kiáltva rohannának ki a galériából.
Váli festészete talán másként alakul, ha kezébe kerül Goethe, és vele ez: „A tehetség a csendben formálódik, a jellem a világ forgatagában.” Váli azt hitte, mindkettőben bajnok lehet? Nem. A macska nem foghat kint és bent egyszerre egeret. Olyan „macska” pláne nem, aki egy vele készített interjú szövegét napokig javítgatja, hogy megfeleljen hiúságának. Pedig az sosem lehet tökéletes. Az interjúk egy nap jönnek, másnap mennek és a harmadik napon már mást kérdeznek – hálátlan természetű műfaj.
Ennek főleg az ne tulajdonítson jelentőséget, aki lesmirglizte műtermének ablakait, hogy utána fenn a hatodikon se kilátás, se belátás, holott közben „lóg a neten”, és buzgón strigulázza, hányan keresték aznap, mert Válinak minden vágya, hogy figyeljenek rá. Négyszáz az átlag, ami közmagányt jelez, irtóztatót. Ma négyszáz, de mi lesz, ha egy szervezet tagja hirtelen kitöröl minden e-mailt, minden elérhetőséget, mindent, amiről ma azt hisszük, természetes.
Váli úgy tesz, mintha nem törődne ezzel. Pedig törődik, Ezért nyomtatta papírra sok millióért mindazt, ami ő, ami belőle, általa van, és szeretné, ha az maradna holnap is, meg azután, és ha van olyan, hogy örökre – az is adassék neki!
Eszerint úgy legyen? Igen, úgy, mert megadta az árát.
Borítófotó: Váli Dezső Munkácsy-díjas festőművész, a Prima Primissima Díj jelöltje a magyar képzőművészet kategóriában. A felvétel a művész műtermében készült.
