Van úgy, hogy látszólag kicsi döntések, apró hibák változtatják meg a történelmet. Sergio Mattarella olasz államelnök úgy döntött, hogy a populista jobboldali-baloldali koalíciót megakadályozza a kormányalakításban. Mindezt azért, mert az egyik miniszterjelölt szerinte túlságosan eurószkeptikus álláspontot képviselt. Az államfői döntés fordulópont lehet az EU-ban.
Nem vitatjuk Mattarella jó szándékát, nyilván az vezérelte, hogy megvédi országát a pénzpiaci válságtól és garantálja annak bentmaradását az eurozónában. Ugyanakkor vasárnapi beszédében nyíltan kimondta, hogy döntését a befektetők, a pénzpiacok és az eurozóna védelme motiválta, nem pedig a választói akarat. Ezzel azonban nagyon nehéz helyzetbe hozta országát – és magát is. Így ugyanis Olaszországot a demokratikus választásokon elért eredmény, valamint a nemzetközi pénzpiacok ütközőzónájaként állította be. Erre az üzenetre még rá is erősített azzal, hogy Carlo Cottarellit, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt igazgatóját, az általa forszírozott költségvetési megszorítások miatt csak Mr. Fűnyíróként emlegetett közgazdászt bízta meg az új kormányalaktási tárgyalásokkal.
Nyilvánvaló, hogy a párt nélküli technokrata nem fogja megkapni a törvényhozásban a szükséges támogatást, új választásokat kell kiírni, amelyeken a közvélemény-kutatások szerint az előző voksoláson nyertes 5 Csillag még nagyobb győzelmet arat. Mattarella elnök futott egy kört, szembeköpte a választói akaratot és harcmezőt csinált Olaszországból. Nem lett volna egyszerűbb megúszni az egészet egy euroszkeptikus gazdasági miniszterrel?
A történetbe az EU szokás szerint roppant szerencsétlenül nyúlt bele. Günther Oettinger, az Unió pénzügyi biztosa, az Európai Bizottság egyik legbefolyásosabb tagja ugyanis közölte, hogy “majd a pénzpiacok megtanítják Olaszországot arra, hogy hogyan szavazzon”. Angela Merkel a görög pénzügyi válsághoz hasonlította az olasz helyzetet, burkoltan megfenyegetve ezzel az olaszokat: ugyanaz vár rájuk, mint az görögökre.
Az olasz választói akarat semmibe vétele nem csak hogy nem demokratikus, de nagyon veszélyes is. Olajat önt ugyanis a már eddig is erősödő nemzeti érzelemre és a németellenességre – jegyzi meg a The Wall Street Journal szerkesztőségi cikke.
Mattarella a létező legjobb muníciót adta a populista pártoknak: a nemzeti érzület és büszkeség áll így szemben a külföldi befolyásolási szándékkal. Az elnök annyit ért el, hogy a következő, várhatóan a nyár közepén megtartandó új voksolás az eurozóna melletti népszavazássá transzformálódik át.
Merkel is téved, mert Olaszország nem Görögország. Olaszország az eurozóna harmadik, a világ kilencedik legnagyobb gazdasága. Egy olyan új olasz kormány, amely a választóktól minden korábbinál nagyobb felhatalmazást kapott az eurószkepticizmusra nyílt konfrontációt keres majd Németországgal.
Ami Olaszországban történik, túlmutat az eurozóna gazdasági kérdésein, az adósság problémákon. A kérdés immár nem csupán a liberális vagy az illiberális jelzőről szól, hanem arról hogy milyen a viszonya Európának, az EU-nak magához a demokráciához. Az olasz kormányalakítás jó példa arra, hogy az EU és az eurozóna vezetésének problémáit, ha úgy tetszik az EU szerkezeti kialakításának válságát, nem lehet a szőnyeg alá söpörni, mert ott már így is hegyekben áll a szemét.
Ha Berlin és Brüsszel valóban aggódik az eurozóna túléléséért, akkor nyíltan fel kellene – kellett volna – vállalnia egy vitát erről a kérdésről. Így viszont tovább erősödik az észak és dél közötti konfliktus, észak továbbra is móresre akarja tanítani a déli tagállamokat. Ez éppenhogy nem az eurozóna túlélése felé mutat. Az olasz példa azt is megmutatja – írja a WSJ -, hogy az EU immunis a választói akaratra. Így tovább mélyül a szakadék az európai emberek és az európai intézmények között.
Mattarella elnök döntése belföldön is súlyosbítja a válságot. Ha engedte volna a populista koalíciót kormányozni, akkor a jobboldali-baloldali kabinet integrálódott volna az alkotmányos rendszerbe. A populista mozgalmak beépítése az alkotmányos intézményrendszerbe erősítette volna a demokráciát, szélesítette volna annak legitimációs bázisát, erősebbé és ellenállóbbá tette volna azt. Így viszont pont, hogy megkérdőjelezi a teljes alkotmányos rendszert, hiszen annak csúcsa, az államelnök vonta kétségbe a választói akaratot. Alkotmányos válság alakult ki, ami tankönyvi példájává fajulhat annak, hogy miként tud egy “liberális” demokrácia öngyilkosságot elkövetni.
