A tegnapi volt az eddigi legnagyobb Békemenet az összes közül. Nagy szó ez nyolc évnyi kormányzás után. Minden jel arra utal, hogy az összes kül- és belföldi támadás ellenére a magyar jobboldal, mint közösség él és virul, pont ugyanolyan állapotban, mint az előző választások előtt. Az ellenzéki pártocskák – akik magukat igazi demokratáknak nevezik – demokráciafelfogásáról mindent elmond, hogyan viszonyulnak ehhez az egységes közösséghez: lenézik, tagjait birkának titulálják. Pedig csak annyiról van szó, hogy ezek az emberek ahelyett, hogy az ellenzéki politikusok összes nyugatról importált mirelit hívószavaira vicsorítva ugranának, inkább megőriznék saját értékeiket, és úgy érzik, hogy a jelenlegi kormány a partnerük ebben. A baloldaliak pedig nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy van egy csendes többség, amely nem lerombolni akarja, ami nyolc év alatt felépült, hanem megőrizni. Hogy nem kérnek abból, amit az ellenzék ígérni tud nekik: magyarán elhúzódó koalíciós tárgyalásokat, káoszt, anarchiát. Nem akarnak abban a bizonytalanságban élni, amikor nem tudni, Brüsszel mikor veszi rá Karácsony Gergelyt, Gyurcsány Ferencet vagy Vona Gábort, hogy fogadjunk be évi tízezer bevándorlót, miközben épp betagozódunk az Európai Egyesült Államokba.
Mi köze ennek március 15-éhez? Nagyon is sok. Tegnap az ellenzék Gyurcsány Ferenccel, Vona Gáborral és Karácsony Gergellyel az élén megmutatta, egyetlen dolog érdekli: a kormányváltás, ami után kormányozni nem lesznek képesek se külün-külön, se együtt. És ezért a káoszért, Gyurcsány és Karácsony akár a Jobbikkal is összefogna. Utóbbi kereken ki is jelentette, hogy az ördöggel is összeállna. Csak hát tudjuk, mi történik annak a lelkével, aki az ördöggel cimborál. Kétféle március 15-e volt tegnap Budapesten. Egy torz, és egy igazán ünnepi. Míg az ellenzékiek megfeledkeztek a márciusi ifjak örökségéről, addig a Kossuth téren az országért való kiállást ünnepelték.
Ez az ünnepi derű látszott a Békemenetben vonulók arcán.
