Péntekre virradóra több utcát átneveztek a Momentum Mozgalom aktivistái Budapesten, Kecskeméten, Keszthelyen és Szegeden. Az új táblákon csupa nagy múltú nő neve szerepel, olyanoké, mint Szabó Magda író, Gobbi Hilda színművész, Kopp Mária orvos, pszichológus, Hugonnai Vilma, az első magyar női orvos, és Steinschneider Lilly, az első magyar női pilóta neve. Ez utóbbit bediktálni az SZTK kartonozójában, hát nem fogja rövidíteni a várakozást, maradjunk ennyiben.
Érteni vélem a jószándékot, vagy a csíráját, még az üzenetet is, de azt se bánnám, ha a fiatal aktivisták megismerkednének azokkal az oldschool demokratikus útvonalakkal, melyekkel ezeket a kérdéseket rendezni szokták. Közmeghallgatás, beadványok, aláírásgyűjtés, ilyesmik.
Nem tudom, a fiatal aktivistákat hogyan érintené, ha valaki kérdés nélkül átnevezné azt az utcát, ahol évtizedek óta élnek, most az okmánycserék és céges papírok, bélyegzők módosítgatásába, költségeibe ne is menjünk bele. Ezek a prózai, felnőtt problémák nem feltétlenül jutnak eszükbe a játékos fiataloknak, fel sem rovom nekik.
De az empátia, a tapintat, az intelligencia hol bújkál, amikor ezeket kiagyalják a mozgalmár klubdélutánokon? Szabó Magda vagy Kopp Mária vajon szerette volna, ha a nevükkel kérés nélkül leragasztanak egy utcatáblát? Gobbi lehet, hogy röhögött volna kései mozgalmártársain.
Miért érzem azt, hogy ezeknek a fiataloknak az arrogancia és az erőszak az egyetlen nyelve? Még a szimpatikusnak látszó felvetéseket is mindig agresszív köntösbe csomagolják, persze értem, kell a médiazaj, meg a figyelem, ha már érdemi politikai mondanivalójukat nem sikerül a politikai térben maradandóan elhelyezni.
Az se bánnám, ha nem kezdenénk el összeszámolni, hány férfiről és hány nőről neveztek el utcát, és valami kvótás erőlködésbe torkollna a lelkesedés. Mert erre nem vevők az unalmas nyárspolgárok, én szóltam.
Borítókép: MTI/Monus Márton
