Hogyan kezdett fotózni és miért?
A vizuális művészetek gyerekkorom óta érdekeltek, ám a fotózás valahol azzal kezdődött, hogy nyertem egy fényképezőgépet.
Aztán meg, Varga Tamás barátom, akiből azóta üvegnegatívokkal dolgozó (kollódiumos) fotós lett, belépett a Debreceni Új Fotóműhelybe, ahová engem is elhívott mondván, ez egy kellemes laza közösség, jó arcok vannak, és sokat lehet fejlődni. Ott ismerkedtem meg Seres Gézával, később ő lett a mesterem, az ő útmutatása nyomán jutottam el az analóg világba. Erre találtam rá, vagy ő talált rám, mindenesetre, ez az. Amit teljes egészében magaménak érzek. Azóta leginkább középformátumú filmes kamerával dolgozom, de van egy nagyfilmes gépem is egy Argentum amit Soltész István készített nekem. Sokakkal ellentétben pont nem arra törekszem, hogy amit én látok, vagy amit bárki lát, azt örökítsem meg. Inkább arra törekszem, hogy azt örökítsem meg, amit nem látunk.
Gál András önarckép (Fotó: Gál András)
Hogy lehet azt megörökíteni, amit nem látunk?
Ha nem portrékat készítek, mert az egy más műfaj, hanem olyan képeket, amiket én úgy hívok, hogy „módosuló tájképek”, azok pontosan azt próbálják megmutatni egy fényképen, amit az emberi szem nem is lát. Ezek hosszan készülnek, mindenképpen több másodpercig, de akár több percig is exponálok. Gyakorlatig, az időt (is) ábrázolom a fotóimon.
Tehát, akkor tulajdonképpen, időben egymás utáni dolgok vannak egyetlen képen?
Igen, egy folyamat. Ettől a képek egy picike szürreális hatást kapnak, mert vannak dolgok, amik nem mozdulnak meg – mondjuk, egy szikla, egy épület, vagy egy fa törzse, egy híd – tehát, bármilyen objektum, ami nem mozdul magától, vagy nem viszik arrébb, és mellette vannak olyan dolgok, amik megmozdulnak. Legtöbbször ilyen a felhő, például. Ha az ember megnéz egy felhőt, akkor látja a sziluettjét, a kontrasztokat, az alakját, a formáját. Ha ezt sokáig néznénk, akkor a szélerősségtől függően azt látnánk, hogy egyszer csak már nem ott van, és ezt az utat, ahogyan a felhő eljut A-ból B-be, töredékmásodpercről töredékmásodpercre rögzíti a kamera. Lesz belőle egy elhúzott, elkent valami, valami olyasmi, amit biztos nem szoktunk látni az égen, A víz kisimul, a fák elmozdulnak, bizarr, fura kontúrt nyernek. Az emberek bemozdulnak, embertömegből egy folt lesz. Ezekre a dolgokra lehet tudatosan készülni, erre komponálni rá a képnek a kompozícióját, hogy mi lesz az majd, ami fix lesz rajta. Mi lesz az, ami mindezeket befolyásolni tudja, azt meg lehet saccolni, de pontosan nem tudja elképzelni, hogy majd hogyan fog megmozdulni a felhő, ezért mindig van benne egy véletlenszerűség is. Azt is mondhatnám, hogy a képet mindig ketten csináljuk a Jóistennel.
Miért izgatja az idő?
Ez nagyon jó kérdés. Nem tudom. Sok neves fotós is használja azt a frázist, hogy a fotó a pillanat művészete. És én ezt nem így gondolom, én ennek próbálok ellene menni, mert szerintem, nem a pillanatról- vagy nem csak a pillanatról – szól a fotográfia. Igen, vannak azok a bizonyos elkapott pillanatok… Lehet, hogy megköveznek érte, de szerintem nem biztos, hogy ezek a képek mind a fotóművészet tárgykörébe tartoznak. Ezeknek a célja sokszor inkább alkalmazott fotográfia, valamiféle riport, tudósítás. Vagyis az ilyen képek nem művészi céllal készülnek, nem a galériák falára szánt képekről van szó, hanem egy hírügynökségnek, újságnak leadott anyag részei. De ezek között igenis van olyan, ami az idők folyamán művészi képpé válik, mindazzal, amit jelent, az beviszi a múzeumba, beviszi az örökkévalóságba. Seres Géza mesterem szavaival élve ötven év után bizonyos tárgyaknak nemes hatása, aurája lesz. Gondoljunk csak a régiségvásáron a szódásüvegekre. Ezek a maguk idejében tucat tárgyak voltak, most meg, igen sokat fizetnek érte, mert az olyan antik.
Lehet, hogy önt is azért ragadta meg az analóg technika, mert arra már elkezdett rárakódni az a bizonyos ötven év, amiről az imént beszélt?
Erre még nem gondoltam, de lehet benne valami, a kamerám már elmúlt ötven éves és én is. Na de komolyra fordítva, ez a módszer azon kívül, hogy lehetőséget ad az elmélyülésre, ráhangolódásra, azért is fontos számomra, mert a munkámból adódóan egyébként egész életemben a digitális világot építem, és napról napra látom, hogyan tűnik el a tárgyakhoz kötődő világ, hogyan tűnnek el azok a szakmák amik arról szóltak, hogy valaki a két kezével létrehoz valamit, egy tárgyat, egy kézzel fogható produktumot. Tudom, hogy egyik oldalról a digitalizáció jó az embereknek, de másik oldalról meg van egy olyan vonzata is, hogy eltűnnek dolgok, és én emiatt felelősséget érzek. Ha másként nem őrizhetem meg, legalább megörökítek szerintem fontos valóságdarabokat. Erről szólt az arcok projekt is, amiben például nyomdászt, mézeskalácsost, fodrászt, citerakészítőt fényképeztem – olyan embereket, akik nem egy egeret tologatnak, billentyűzetet püfölnek egész nap, vagyis, nem virtuális dolgot hoznak létre, hanem valami reál életbelit. Tehát, ezért is az analóg, mert – bármilyen fura, maga a fotós szakma is eltűnőben van. A digitális fényképezés a rohanó világban arról szól, hogy gyorsan megcsináljuk és kész. Erre ma már bárki képes, ezért sokszor már nem hívnak fotóst, „ilyet én is tudok” felkiáltással.
Ez pedig, nagy kár, mert van itt egy olyan szaktudás, egy olyan mívesség, vagy szív, vagy lélek, ami nélkül szerintem, nem sokat ér, nem sokat mond egy kép.
Nekem még vannak fotóalbumaim a családomról, az új generációnak ilyen már nincsen, minden virtuális lett, egyek és nullák valahol egy winchesteren. Ezek nekem nem igazi fényképek. A képek valódi tárgyak, van textúrájuk, meg lehet fogni őket, meg lehet nézni, szagolni közelről, távolról. Egy kép az nekem úgy kép, hogy egy falon van a galériában, vagy ha máshol nem, akkor otthon, vagy egy barátomnál, egy munkahelyen, akárhol, de van. Fizikailag létezik, műtárgy, nevében is benne van, tárgy. Egy monitoron futó egyekből és nullákból álló virtuális halmaz nem tud tárgy lenni. Ez a virtuális valami nem tud tárgyiasulni, csak ha kilép abból a térből. Egy kedves budapesti fotós barátom Stalter György mondta – ő is analóg technikával dolgozik, szubjektív dokumentarista, ebben a műfajban az egyik legjobb Magyarországon – hogy azért nem érdekli a digitális technika, mert az az egyek és nullák halmaza, és a matematika törvényszerűségei érvényesülnek, a való világban pedig, a kémia, a fizika, a biológia meg a lélektan törvényszerűségei, ami teljesen más. Ezzel én is így vagyok, és amíg van nyersanyag, és amíg bírom a kamerát, addig valószínűleg ezt fogom csinálni.
Gál András
Beszéljünk egy kicsit a legutóbbi virtuális kiállításáról, a Miskolcon most láthatóról, és arról, ami éppen ma nyílik meg a debreceni Pásti utcai Zsinagógában. Ugyan azt az anyagot láthatja mindenütt a közönség?
Ez igazából úgy kezdődött, hogy én tavaly voltam ötven éves, és kitaláltam magamnak kicsit önzően, hogy megünneplem ezt, és a legutóbbi tíz év fotóiból
– amiről most még úgy gondolom, hogy megmutatható képek – készítek egy válogatást, ami két-három tematikára van felfűzve. Debrecen, Esztergom és Miskolc volt beütemezve, és Budapestről is volt érdeklődés. Úgy volt, hogy körbe viszem ugyanazt az anyagot. Aztán jött a COVID és itt a Debreceni Művelődési Központban én voltam az első alkotó, aki virtuálisan csinált kiállítást, mert a megnyitó előtt két héttel lezárták az országot. Már minden elő volt készítve: a képek lenagyítva, bekeretezve, stb., stb. Műtárgycímkék legyártva… ott tartottunk, hogy jövő héten installálunk. A pandémia azonban közbeszólt, nem installálhattunk, ezért megcsináltam virtuálisan én magam – ebben segített az informatikus végzettségem, – a kiállítás ma is elérhető az interneten. Aztán a debreceni helyszín után a többi helyszínen is mindig csúszott a kiállítás, hogy majd ha nyitás lesz, megrendezzük. Ez egészen tavaly nyárig húzódott, amikor is Esztergomban a dzsámiban ki tudtam állítani majdnem ugyanazt az anyagot, ami virtuális térben is látható, és majdnem ugyanez az anyag került most a Miskolci Galériába. A helyek adottságait is figyelembe kell ilyenkor venni, milyen formájúak, hogy vannak tagolva a terek, egyáltalán, mekkora a kiállításra szánt helyszín. Én szeretek azonos méretben dolgozni – általában ötvenszer ötven centiméteres képeket csinálok a középformátumú gépemmel készült negatívokról. Ez jól befogadható méret, általában egy ember tudja nézni, aki tud vele egy sajátos viszonyt kialakítani, és utána megy a következőre és következőre. Nem kel hozzá nagyító szemüveg, hogy a néző be tudja fogadni, annyira nem kicsi, de nagy távlatok sem kellenek a befogadásához. Persze, van olyan, hogy a kiállítótér adottságai miatt ettől eltérek, most például a miskolci tárlaton a hosszúkás kiállítótér végébe egy-egy méterszer egy méteres képet tettünk, hogy odavonzza a tekintetet.
Milyen tematikájú képek ezek?
A virtuális kiállítás volt a legteljesebb, abban három tematika jelent meg ÉLET-IDŐ-ARC címmel.
Az ÉLET és IDŐ tematikában a módosuló tájképeim vannak felfűzve két különböző koncepció mentén, az ARC pedig, a 2017-es MODEM béli kiállításom anyaga, amit a Debrecen Kulturális Főváros pályázatához kapcsolódva készítettem. 2023-ra kandidált a város, ezért 23 darab 70×90-es portrét kértek. Ez a tárlat a Debreceni Arcok nevet kapta, ebből válogattam volna a COVID miatt elmaradt debreceni kiállításom ARC részét. Az IDŐ és ÉLET rész az pedig, most is ki van állítva Miskolcon. Az ÉLET az IDŐ tematikának egy alsorozata, amikor is bizonyos képek az eredeti jelentésen túl alkalmat adnak egy szabad asszociációra is. Én gondolok egy képről valamit, és a címadással ezt erőszakosan megpróbálom ráoktrojálni a nézőre, mert azt gondolom, hogy nekem ezt lehet, aztán ő meg, azt fogad be belőle, amit akar, mert neki meg azt lehet, természetesen. Mindenesetre, nekem a képek azt mondják, amiket a címeik képviselnek. Általában nem sok köze van a címnek, ahhoz ami a képen van, vagy csak nagyon áthallásosan. Én Seres Gézától azt tanultam, hogy nem azt fényképezed, amit látsz, hanem azt, amit érzel, amire gondolsz, azt fogod lefényképezni, nem a primer látványt. Ez egy nagyon érdekes dolog, és innen jött az ÉLET sorozat.
Egy szlovéniai hegygerinc aljában egy katlanban lévő tóhoz számomra az anyaméh képzete társult, ezért lett a kép címe a Születés, a Dél-Olaszországban egy kisváros mellett a tengerben lévő cukorsüveg alakú hófehér szikla mellett kikötött csónakot ábrázoló képemé meg a helyi keletkezési legenda és a táj hangulata nyomán az, hogy Szerelem. A kék nálam mindig fekete, hogy a fekete-fehér hatás még drámaibb legyen és grafikus hatások is érvényesüljenek. Az ÉLET sorozat, eredetileg egy hat képből álló szekvencia. Nem tudtam, hogy ez a hat kép másnak egyáltalán jelent-e valamit, hogy mások is úgy látják-e, hogy ezeknek van közük egymáshoz, hogy ha nem tesszük melléjük az én asszociációimat, akkor nem is biztos, hogy egymás mellé valók lennének… és akkor jött a visszaigazolás, mert az Esztergomi Fotográfiai Biennálén a sorozat megnyerte a Magyar Fotóművész Szövetség nagydíját. Tehát, hogy így másnak is mondott valamit. Ez számomra egy tök jó visszaigazolás volt, és akkor elkezdtem ezzel mélyebben is foglalkozni.
Van-e valami olyan most a fejében, hogy most egy kicsit mást akarok, valami új témát behozok, van valamilyen irány, ahol el akarok indulni, vagy esetleg, ez már történik is…?
Egyfelől a már említett mai csoportos kiállításunkon a Zsinagógában két tárgyfotóm szerepel, egy új sorozat darabjai, amit egy kicsit a bezártság miatt is kezdtem el. Persze nem „sima” tárgyfotók, édesapám és édesanyám későbbi férjének szerszámairól készült képek. Sajnos már egyikük sem él, de szerintem nem csak a szeretteik szívében, hanem a tárgyaikban is tovább élnek, ezt szeretném bemutatni ezzel a sorozattal.
Másfelől pedig, egy elég nagy váltás közepén vagyunk, mert épp költözünk, Debrecenből Esztergomba és ez sok mindent megváltoztat.
Eredetileg én Füzesabonyi vagyok, Miskolcra jártam középiskolába, Egerben kezdtem el dolgozni. Távközléshez, informatikához kötődő munkám miatt húsz éve a cívis városba költözünk, és egészen mostanáig ott is éltünk. A gyermekeink azóta felnőttek elköltöztek, csak ketten maradtunk itt a feleségemmel. A kiállításom kapcsán sokszor megfordultunk Esztergomban, aminek utcácskáiban, macskaköveiben egri -élményeink köszöntek vissza, úgyhogy, egyszer csak egymásra néztünk a feleségemmel, és azt mondtuk, itt a helyünk. Hála istenkednek a feleségem is kapott állást a városban, én meg, közelebb leszek a munkámhoz, ami évek óta a fővároshoz köt. Annál is inkább, mert most a Pilis és a Duna a nagy szerelem, úgyhogy, ott van dolgom úgy érzem. Szeretnék végre egy olyan saját stúdiót létrehozni, ahol fotózni, előhívni és nagyítani is tudok egy helyen.
(Képek: Gál András)
