Magyarul beszélünk nap nap után, értetjük meg magunkat, s értjük meg a másikat, mégsem foglalkozunk kellő alázattal anyanyelvünkkel, legföljebb akkor kapjuk fel a fejünket, ha „meg-e”-t hallunk az utcán, ha a tévében rossz szórendet használ valaki. Mindeközben, mint a parlagfű, mind több idegen szó lepi el az írt, a beszélt magyart. Nyilván a világháló miatt, az international english. Megtörtént már efféle, beszélt már németül egész Pest.
„Valamikor, Mátyás király idejében, Galeotto Marzio azon csodálkozott, hogy az urak és parasztok egyformán beszélnek. Ez egy olasznak feltűnt, mert ott tizenkétféle dialektus is volt már akkor. Ez viszont annak jele, hogy akkor még az urak is tudtak magyarul beszélni. Mária Terézia után ez megszűnt és terjedt az idegen nyelv…" (Kodály Zoltán: Visszatekintés)
A pozsonyi csatától kezdve próbálták megsemmisíteni a magyarságot, mígnem a trianoni diktátum szétszabdalta hazánkat. De minduntalan leráztuk az idegen igát, kikergettük a megszállót, újra és újra szabadokká lettünk. Ha nem katona, hát kölcsön, mi több, segítségnek hazudott uzsora ellen vívtunk harcot.
Dörzsöltek ám mindahányan, akik vesztünket kívánták, s már jókor ráeszméltek: nyelvében él a nemzet. Nosza, áltudományos magyar nyelvtant kreáltak, a legnagyobb magyar (csak nevében) Magyar Tudományos Akadémiáján.
„Az egészséges nemzetiségnek … egy főkísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínylődve is sokszor … , de ha az egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre … lombjait."(Széchenyi István: Hitel)
Mindig akadtak nyelvükért, nemzetükért aggódók, tenni hajlandók. Emlékezzünk a 187 esztendővel ezelőtt, e napon elhunyt Kazinczy Ferencre. Nem kell ahhoz kerek évforduló, hogy megemlékezzünk olyan hőseinkről, akik miatt ma létezünk, magyarul beszélünk.
„… a 18-adik század végén történt a magyar szellemi élet újrateremtése, a folyamatos irodalom megindítása. Nem volt már akkoriban … érthető, írható, a korszerű feladatoknak megfelelő nyelvünk; 'parasztnyelv' – mondogatták róla megvetőleg sokan. Az ország szinte-szinte az irodalmi, nyelvi halál szélére került. Ezt ismerték fel a korszak írói, szellemi emberei, nekiláttak, és újraélesztették azt, ami már-már elhalni látszott. A mi legközvetlenebb irodalmi ősatyáink: Bessenyei, Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey és társaik nélkül ma nem volna nemcsak magyar irodalom, de nem volna szó, nyelv, mai magyar beszéd sem… És mennyire meg szoktunk feledkezni róluk, …, pedig mindennap kézcsókra kellene járulnunk eléjük, mert nekik köszönhetjük, hogy egyáltalán ki tudjuk nyitni a szánkat." (Nemes Nagy Ágnes, Szőke bikkfák)
Anyanyelvünk változatlansága bizonyíték számos nemzetközi tekintéllyel bíró nyelvészprofesszor számára, annak évezredességére. Miközben Shakespeare zseniális sorainak megértését szótárral igyekeznek segíteni Angliában, nálunk Arany János fordítását tanítják iskoláinkban. Szent István pannonhalmi okiratát szerény iskolázottsággal is bárki megérti, noha az apátság alapítólevele 1002-ben íródott.
„A nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is. Úgy hat ránk, mint valami hatalmas, megfoghatatlan, szellemi csoda. De annyira élő és valóságos, hogy érzékeinkkel is észlelhetjük." (Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek)
Nem kizárólag a tegnapot, régmúltunkat őrzi anyanyelvünk. Minden kort, lenyomatával, sebeivel. E sebek történelmünk emlékei. Miként azon sebek begyógyítása szintén. Ma, amikor újra szabad, független, virágzó és gazdag nemzet lettünk, új és újra megtalált szövetségesekkel megerősödve állhatunk a történelem viharában, fogadjuk meg jeles írónk-költőnk figyelmeztetését:
„Akkor válik igazán veszedelmessé, amikor az idegen szavak – az idegen gondolkodás jelképei – magyar álarcot öltenek, s úgy honosodnak meg.” (Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek.)
