Sokat segítene az értelmiségi élcsapatokon, ha olyan helyszínt választanának összejöveteleik helyszínéül, amely kívül esik a pesti körúton. A hazai balliberális elit gyűjtőterületének szelleme ugyanis még az olyan jobboldali kiválóságokat is megfertőzi, mint az Eötvös-csoport jobboldalinak számító, mára mellőzött, emiatt sértett értelmiségeit. Legalábbis ez volt az érzésem Sólyom László egykori államfő és Jakab András moderálásában megrendezett eseményen.
Az előadás két okból ígérkezett érdekesnek. Egyrészt a két éve megalakult Eötvös-csoport kezdetben titkos társaságként működött, rendezvényeiken az érdeklődők kíváncsisága elől elzártan vitatkoztak a haza sorsáról, másrészt Sólyom László ritkán szólal meg, hát még abban a témában, amelynek kapcsán a legtöbb kritika érte a rendszerváltás hajnalán az általa vezetett alkotmánybíróság elnökeként. (Sólyom 1990-1998 között elnökölte a testületet.)
Mintha Sólyom László is érezné a katarzis elmaradásában játszott szerepét. Nyitóelőadásában ugyanis nemcsak a teremben ülő hallgatósághoz intézte szavait, hanem a lelkiismeretével is perelt: nem lehetett másként levezényelni a múlt feltárását, csak úgy, ahogy ő akkor gondolta – foglalhatnánk össze beszédét. Ahogyan akkor az ő általa vezetett Alkotmánybíróság megfogalmazta: „a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elemekre támaszkodó jogbiztonság előbbre való”. A két igazságtételi törvény, a parlamenti határozat és más ügyek elkaszálása után a nemzetközi jogból merített megoldási kísérlet sikeréről csak annyit, hogy az úgynevezett sortűzperekben összesen 40 ügyben indult eljárás, végül 8 ügyben emelt vádat az ügyészség, és csak 4 vádlottal szemben szabtak ki jogerősen letöltendő szabadságvesztést.
(Persze Sólyom szerint egy alaptörvény is csak olyan lehet, ami megfelel az alkotmányosságról vallott ízlésének, ezért nem jó a mostani. Az általa megjósolt alkotmányos válság végül elmaradt, mint oly sok értelmiségi jóslat a Fidesz-KDNP hatalomra kerülése után. Sólyom már csak azzal indokolhatja kritikáit, hogy alkotmányos felfogása a polcra került.)
Sólyom László politikai önfelmentésként értelmezhető nyitógondolatai után következett Ungváry Krisztián történész előadása. A 2016. október 23-ára meghirdetett ellenzéki fütyülésben vállalt szerepe után Ungváryról köztudott, hogy nem rest átkelni a történész és a közéleti megmondóember közötti hídon. Legutóbb azzal a kevésbé szakmai megállapításával adott muníciót a balliberális tábornak, miszerint a Fidesz-frakció együttszavazását egyenesen Szálasi Ferenc politikai csoportjához hasonlította, megfeledkezve a nyugat-európai demokráciákra jellemző frakciófegyelem intézményéről.
Ungváry felszólalása most sem nélkülözte a tőle megszokott ellentmondásokat, de legalább ezúttal nem viselkedett népügyészként. Leginkább azt a balliberális oldalon meglévő toposzt hangoztatta, hogy lehetetlen megismerni a múltat, és ebben a hatalom lévő kormánynak valami ármánykodást tulajdonít. Kérdés, hogy akkor saját kutatói és zsurnalisztikai munkásságát hova teszi? Ungváry előadásában bántóan nem hangsúlyozta azokat az erőfeszítéseket, melyeket 28 évvel a rendszerváltás után a különböző történeti műhelyek végeznek a különböző adathordozók, iratok, és az azokból kinyerhető információk feltárásában, rendszerezésében. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága például nemrég tette közzé jelentését az úgynevezett mágnesszalagok kutathatóságára vonatkozóan. Gulyás Gergely javaslata a 2003-as ügynöktörvény módosításáról pedig meg sem említődött.
A soha, sehol meg nem valósult „teljes iratnyilvánosságot” szorgalmazó Ungváry esetében kikandikál a lóláb. Nem is csak arról van szó, hogy a totális nyilvánosság mennyiben sértené az áldozatok érdekeit, hanem sokkal inkább arról, hogy Ungváry önmaga szeretné meghatározni, hogy aktuálisan kiről, mikor és mit lehessen nyilvánosságra hozni.
Az est végén fény derült arra is, hogy mi zavarja leginkább Ungváryt. Nehezen emészti meg, hogy az LMP által számtalanszor benyújtott ügynöktörvény módosítását a parlamenti többség rendre elutasított, azt a javaslatot, amelyben szövegíróként vállalt szerepet. Ezekről a javaslatokról érdemes tudni, hogy már régen nem az információs kárpótlást szolgálták volna, hanem az aktuálpolitikai célokat – a törvényjavaslatokban ugyanis irreális és már megvalósult elemek keveredtek.
A jóhiszeműség nem áll távol tőlem, értékelhető, hogy az Eötvös-csoport megpróbált egy vitát összehozni a témában, de ezúttal sem jött össze.
Borítókép: Ungváry Krisztián, MTI/Kallos Bea
