Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776, július 4-én) rögtön első sorában lefektette a Thomas Jefferson által hirdetett deklarációt, hogy mostantól az USA egységes népként kezelendő: „one people”. Az Alapító Atyák által szövegezett amerikai alkotmány 1789-ben ugyanezt sejtette, konkrétan hogy egy egységes népről van szó „We, the people…”.1
De vajon mi vagy ki is (volt) ez a nép? Leszámítva az őslakos indiánokat, mindenképp európai gyökerű és keresztény volt. Vagy, ahogy John Jay jellemezte az amerikaiakat anno, “egy olyan egységes nép… amely közös ősöktől származik, közös nyelvet beszél, többnyire egy vallási felekezet hívei, akik mind megnyilvánulásaikat, mind szokásaikat tekintve egyívásúak”.
Azóta eltelt több mint 200 év. Manapság joggal merül fel a kérdés: jellemezheti-e bármely társadalomtudós ma az USA lakosságát egységes nemzetként, illetve népként?
Ma már ugyanis a modern amerikaiaknak nincsenek egyértelműen közös őseik, hiszen azok a világ minden szegletéből származnak. Az amerikai nép ma a szivárvány minden színében tündököl, sokszínű és sokfajtájú néptömegekből tevődik össze. Ezen 2017–es népszámlálási adatok szerint az USA lakossága 325 millió, amelynek ma már mindössze 60%-a fehér európai származású, 18%-a latin amerikai/hispán eredetű, 13%-a fekete afrikai, 6%-a ázsiai és 1%-a amerikai indián (őslakos).
Ezen túlmenően az ország lakossága 2018-ban már nem egy nyelvet beszél, hiszen a spanyol nyelv az ország több államában hivatalos nyelv lett, valamint több más nyelvet is beszélnek a bevándorlók olyan elkülönített városnegyedekben, amelyekben az angol már nem kap előretolt szerepet. Ami az amerikaiak vallási elkötelezettségét illeti, már messze nem homogén az ország, azaz nem keresztény elkötelezettségű az amerikai nép nagy része. Vallásukat tekintve a modern amerikaiak részben evangélikus keresztények, protestánsok, katolikusok, zsidók, mormonok, muszlimok, hinduk, buddhisták, hitetlenek (agnosztikus), valamint istentagadók (ateista).
Épp ezért a mai ország-építő proklamáció már nem az egységes nép koncepciójára épül, hanem arra az Európai Unió által is meghirdetett új szólamra, hogy a „sokszínűség erő” (diversity is strength). A mai Amerika ennek a politikai polarizációnak áldozata, amely szétforgácsolja az egykor erős nemzetépítést és patrióta szellemiséget. Ezt a politikai polarizációt tüzeli a liberális elit által kívülről gerjesztett sokféleség és az új gender ideológia, valamint a tucatnyi mesterségesen kreált szexuális orientáltság, moralitás, valamint a kívülről beszivárgott etnikum mozaik, kultúra és vallás.
Az új elit régóta elutasít bármilyen kompromisszumot, amely elősegítene egyfajta közmegegyezést a régi elittel. Róka fogta csuka helyzet áll elő, amely a középutat nem ismeri. Ezen makacsság alapozta meg Donald Trump belépését a politikába a legmagasabb szinten. Trump tehát elsősorban nem saját magának vagy időnként sajátos nézeteinek köszönheti sikereit, hanem annak a folyamatnak, amely egyenes következménye az új elit erőszakosságának és rideg mozdíthatatlanságának. Patthelyzet alakult ki az új elit hajthatatlansága miatt, amely forráspont felé tereli az amerikai társadalmat és egyfajta újkori polgárháborús hangulatot szít. Ugyanez igaz Európára, ahol az Európai Unió erőszakos politikai dogmái fokozzák a feszültséget a nemzetek tiltakozása ellenére.
A választásokkor előtérbe tolt politikai témák tovább fokozzák az említett feszültséget. Ezek közé sorolható az abortusz, a homoszexuális jogok, a fehér rendőrök vs. fekete bajkeverők állandó összekülönbözése, a lakosságra erőltetett LGBT jogok, valamint az ún. affirmative action, a faji alapon bevezetett kvóta rendszerek, azaz a pozitív megkülönböztetés gerjesztette feszültségek a régi vélt és valós sérelmek okán.
Isten országa-e még Amerika, avagy egy olyan új olvasztó tégely, amelynek kapcsán Barack Obama korábbi lelki pásztora, Rev. Jeremiah Wright, azt jelentette ki, hogy a régóta használt “Isten áldja Amerikát!” szlogen helyett mostantól “Isten verje Amerikát!” legyen az új federáció jelszava? Obamáék tiltakozásának hiánya hamar legitimálta ezt az új polarizált és nemzetellenes légkört, amely Európára is kihatott. Ne legyenek illúzióink: a mai európai elit Brüsszelben egyenesen Clintonék és Soros Gyuri bácsi kottakönyvéből játszik.
A nyugati civilizáció keresztúthoz érkezett: nemzetekre kíván-e épülni a továbbiakban, avagy a kevert társadalom rögeszméi mentén barkácsolt globalista-federalista kultuszt kívánja minden áron megvalósítani? Ernest Renan francia író a 19. században így vélekedett:
“A nemzet szimbólum és valóság egyszerre: lélektani és szellemi erőtér. Háttere két dologban rejlik: egyik a nemzetközösség múltja és eredete, azaz a közös emlékezés szentélye; a másik pedig egyfajta közös akarat a békés együttélésre és építkezésre, valamint ennek a közös múltnak az ápolása.”
Legitim-e még azonban a nemzeti elkötelezettség koncepciója a mai modern világban? Képesek vagyunk-e nemzetben gondolkodni, vagy tovább sodródunk egy olyan uniformizálás felé, amelyből már nincs kiút?
A liliputiak rombolását nézvén, ahogy szobrokat és emlékműveket döntenek le, újjáírják valós történelmünket és lecserélik hőseinket olyanokra, akik ezt a folyamatot elősegítik, a kérdés óhatatlanul felmerül: vajon visszafordítható-e ez a folyamat egyáltalán?
Felkínáljuk-e tálcán múltunkat és történelmünket a kártevőknek és asszisztálunk egy több ezer éves építkezés végleges lerombolásához? Gigantikus ideológiai erőpróba ez, amelynek végkimenetele egyelőre még nem látszik a horizonton. A végső ütközet eldöntéséhez kívánunk hagyományt és múltat ápoló nemzettestvéreinknek sok erőt és kitartást az Atlanti Óceán mindkét oldalán!
A szerző korábbi amerikai kormányalkalmazott, társadalomszakértő, közíró
1Ez a cikk Patrick J. Buchanan gondolataira épül és egyik blog írását veszi alapul, de nem egy és ugyanaz vele (azaz nem egyszerű fordítása az eredetinek), hanem kiegészített és továbbfejlesztett változata annak.
2United States Census Bureau, 2017 statistics.
