Úrfi koromban Pest unalmas volt és szürke. Ezért-e vagy másért, gyakran szöktem el hazulról. Színeket kerestem, és a legtöbb színt a sportpályákon találtam: szememet boldoggá tette a tarkaság. Annyira, hogy a versenyek eredménye másodrendű maradt. Zöld volt a gyep, piros a salak, kék, lila és bordó színű mezben futottak a pályán. Tudni lehetett, kik találtak be a kapuba, és hogy az újpestiek, a győriek vagy a fradisták dobták legmesszebbre a gerelyt.
Ám egy alkalommal azt közölte a hangosbeszélő, hogy az egyik versenyző „egyesületen kívül” áll rajthoz. „Miért?" – tűnődtem, de csak a kérdésig jutottam, illetve addig, hogy az az egy, ha győz, nem valamelyik klub színeit viszi diadalra, csak a magáét. Ennyire önző? Nem értettem, de másnap sportlap kiokosított. Az állt benne, hogy emberem „versenyen kívül” indult. Lám csak. Eszerint lehet versenyen kívül versenyezni? És kiderült, hogy lehet. Annyira, hogy néha a versenyen kívül versenyző nyerte a versenyt – a szóhalmozás szándékos, azt próbálom érzékeltetni, hogy vannak a sportoló ezrek, rajtuk kívül pedig néhány magánzó, aki nem tartozik sehová. Egyedül van, mint a mesék hőse, s ez a felismerés olyan hatással volt rám, hogy egy nap mesekönyvekkel a hónom alatt jöttem ki a könyvtárból.
Nem akármilyen könyvek voltak! Legtöbbjüket a Népek meséi sorozatból válogattam. Amikor végeztem a főiskolán, és maradt a fizetésemből egy kevés, könyveket vettem, legtöbbet persze antikváriumokban.
Így jutottam el a valóságból – amely még mindig szürke volt – a mesék színes forgatagába, de a nagy fölfedezés még váratott magára. Ahhoz egy dokumentumfilm kellett, a tévé adta. Degas-ról forgatták, akinek már ismertem egy kíméletlen mondását, miszerint „könnyű annak festeni, aki nem tud.” A filmből tudtam meg, hogy a festő legkedvesebb olvasmánya a francia tizenöt kötetes Ezeregyéjszaka volt, melyet nyáron festett képeinek árából akart megvenni. Eszerint nem volt olcsó olcsó, de de az is lehet, hogy akkor még nem kapkodtak a képei után.
Végignéztem a filmet, és úgy döntöttem, követem a Mestert, megveszem az Ezeregyéjszaka akkoriban megjelent első kötetét.
Az Atlantisz adta ki, és gyönyörűség volt kézbe venni. Sötétkék vászonkötés, rá applikált finom arab festmény, remek betűk, mesteri tördelés, de az igazi élvezet abban a pillanatban kezdődött, amikor az ember olvasni kezdte Prileszky Csilla fordítását. A rímes próza magyarra átültetett példáját muszáj idéznem: „Ifjúsága édes, öltözete ékes, a termete sudár, arcán fénylő sugár, a szépsége tökély, csábereje gyöngéd, szemöldöke párja kettős ív csodája, a szeme bűvölő, szíveket megejtő.” Hát nem csodás?
Mint az első kötet előszavából tudni, „nemcsak a magyar fordításirodalom korszakos teljesítménye, a nemzetközi mezőnyből is sziklaként magasodik ki.” Prileszky Csilla 1939-ben született egy felvidéki nemesi családból. Festőnek készült, a képzőművészeti gimnáziumba járt, de aztán mégis az ELTE magyar-arab szakán folytatta. Az Ezeregyéjszaka fordításába 1978-ban fogott, és tizenöt évig dolgozott rajta. De mert 1995-ben meghalt, nem érhette meg hatalmas munkájának megjelenését, és azt sem kapta meg, ami mindenképp járt volna érte, hogy a „vörös” Magyar Nagylexikon 1998-ban kiadott hetedik kötete az Ezeregyéjszaka szócikkében megemlíti a nevét. Nem említette meg.
De hát a világ sem kegyes. A befolyásos angol kritikus, Martin Seymour-Smith összeállította minden idők legjelentősebb irodalmi műveinek listáját. Ezen Andersen meséi kapták a harmadik helyet, a Canterbury mesék lett a tizenharmadik, és még Astrid Lindgren Harisnyás Pippije is megelőzi ötvenötödik helyével az Ezeregyéjszakát, mely épp csak bekerült a legjobb százba: kilencvenharmadik lett.
Mit szóljak ehhez? Semmit. Seymour-Smith máig elődei: a gyarmatosítók szemével rangsorolt, fütyülök rá. A nagymarosi bazárban a nippek közt láttam egy porcellán Aladdint. Már rég spekulálok rá, meg fogom venni. Varázsszőnyeg van alatta, repül, s neveti a lentiek igyekezetét. Versenyen kívül indul. És mert nála a csodalámpa, nyerni fog.
