„Ébredj, Neo.” Az álmok alvilágából, a még alvó elméjű halandókhoz felszálló Morpheusz minden korban ugyanezekkel a szavakkal ébresztette az igazságkeresők öntudatát, akik még hajnal előtt, az újszülött nap fényeinél, a hóvakságot okozó végtelen tájakra megnyíló képernyők előtt kuporogva, úgy érezhetik: mély álomból riadtak, amelyben elvesztek az eléjük táruló horizontban, a tények elektronikus őserdejében. De végre, száz év magány után valaki megtalálta őket. Hajnali három óra. Újabb inszomniás napokra ébredek, egy váratlanul megszakított éjszakai látomásból. Baljós előérzettel és savas szájízzel, mint Ripley hadnagy a Nostromon. Tompa fejfájással a szeptemberi forróságban, ziláltan, izzadtan, idegesen.
Hónapok óta, ha egyáltalán aludni tudok, sikerül elaludni, akkor is, minden alkalommal ugyanekkor kelt fel valami, ami mintha a mellkasomon ülne, és onnan bámulna le rám. Évszázadokkal korábban ezt még a megszállottság jelének tartották, ma már egészen másnak. A hidegen bűzölgő hamutálban ottfelejtett, félig leégett cigaretta után nyúlok. Rejtélyes, korahajnali fények a tömbházak teteje felől zuhannak alá, valahol sötétség és a világosság közötti átmenetben. Kinézek az ablakon a magasból és látom, ahogyan a város állandó izzásában felhevíti az égboltot, ami úgy ragyog most, mint a rációt agyonnyomó fehér éjszaka.
Régóta érzek valami nehezen megfogalmazhatót, amiről senkivel nem tudok beszélni, még önmagammal sem. Tudom, hogy valami nincsen rendben körülöttem. A rendet itt és most szó szerint, a lehető legszigorúbb elsődleges jelentésében kell érteni. Valami nagyon nincsen rendben a többi emberrel, az egészet, a mindent, ami megtapasztalható magába foglaló világgal. Semmi sem az, aminek látszik. A lényeg a háttérben rejtőzik, mint a vad, a tekintetek, az arcok, a díszlet, a felület mögött. El kell ejteni. Le kell vadászni. A laptopom bekapcsolva maradt, de szeretem, ha így felejtem, mert megnyugtat, és soha nem maradok teljesen egyedül. Az arcom felé világít. Hunyorítanom kell még, de fokozatosan kitisztul minden. Hosszan nézem a virtuális közösségek reklámfelületein szekvenciálisan feltűnő, a szent algoritmus által elrejtett hirdetést, amit máskor észre se vennék, most mégis ez a „valami” azt akarja, hogy meglássam, és nézzek bele, mint egy tiltott szoba kulcslyukába, ami mögött az igazság vetkőzik mezítelenre:
David Icke
„Nem érzi önmagát? Magának már nem kell fáradnia, David Icke megismerte, utána ment a végső igazságnak! Évtizedek kutatómunkája árán bebizonyítja: a Hold sötét oldaláról, a telepátia és számtalan más telekinetikus képességek birtokában lévő gyíkemberek uralják világunkat! Szabaduljon fel, ne legyen rabszolga! Legyen önmaga még ma! És ne feledje: a szkepszis végül mindig győzedelmeskedik! Kételkedem, tehát vagyok!” Ebben a pillanatban pupillám összeszűkül, és mint villámlás a sötét víz felett világosodik meg elmém, végre kimondom: „rám találtak”.
Nehezen veszem a levegőt. Légszomjam van. Utoljára (talán) az apostolok érezhettek hasonlót. Túl izgatott vagyok, a felszólítás váratlanul energizált, legszívesebben felállnék és vagy ezerszer járnám be a betonszarkofágomat. De végül (bármennyire is nehéz) rágyújtok újra és nézem tovább.
Megjelenik ez az arc. David Icke arca. Ez az arc egészen úgy van megkonstruálva (a telemarketing fagyos tudatosságával), mint a korai Star Trek vulkáni papjainak mindent, a több száz eves tudást elhordozó arcai. Amit ez a gyakorlatban jelent: vágóistváni értelemben vett, megkérdőjelezhetetlen magabiztosságot. Érzelem-mentes, gépies intellektust, egy olyan ember szavait, akit a tudás, a megismerés megfosztott érzelmeitől (vagy önként vált meg tőlük), hiszen a végső, nagy transzcendens igazságokat soha senki nem képviseli vörös fejjel, habzó szájjal üvöltve úgy, hogy taknya-nyála összefolyik (legalábbis ma már ez nem lenne áruképes). Azokat finomra hangolt, a GPS-konzolok, az intelligens hűtőgépek, vagy más kommunikatív-interaktív mesterségesség hangján, az MLM-ügynökök, a magasságos sales-evangélium magabiztosságával mondják ki. Csak igy vallhat ezoterikus értelemben: kijelentéssé. Hiszen amikor ő beszél, akkor valójában mi vizsgázunk, mert ő ül a válaszokat rejtő szuperszámítógép mögött, talán már egyesült is vele. Testének erezete, annak adatkábelei. Ha úgy tűnik, úgy látjuk, hogy téved, akkor visszakérdezni félelmetes, leleplezni lehetetlen, mert mindenképpen be fog bizonyosodni: mi vagyunk az öntudatlanok, a tények alsóbbrendű rabszolgai, az iccshantikák, azaz a nyomorultak, akik képtelenek a „megvilágosodásra”. A tájékozottság pedig olyan álca, amitől nehezebben válunk meg, mint az önbecsülésünktől. Ősz haja nélkül (amely éteri tudás látszatát kölcsönzi neki) csak egy angol Al Bundy lenne a számtalan közül, valami szakadt, tipikusan külvárosi fémpultosban. De ennek ellenére, ülök a félhomályban a monitorral szemben, és David Icke nyújtja felém a két kapszulát. A pirosat és a kéket. Kérdés nélkül, azonnal a pirosat nyelem le.
Készen állok alászállni a fehér nyúl üregébe.
Ő pedig megmutatja nekem az igazságot.
Az emberi alakban köztünk megjelenő, az Alfa Draconisról származó félhumanoid hüllők titkos társaságáról, a Babiloni Testvériségről beszél. Ezek a gyíkemberek, az annunakik, akik a Hold sötét, rejtett oldalára felépített (de magát a „Holdat” is ők hozták ide) titkos bázisukról kontrollálják az emberiség minden pszichés és szomatikus kiterjedését. Ők írják (programozzák) az emberi emlékezetet, ők birtokolják a hatalmat az emberi (ön)tudat felett. Emberfeletti képességeik pedig az úgynevezett monoatomikus aranyból származik, ami teljes joggal nevezhető az annunakik viagrájának. A kilencvenes évek elején Peruban, egy ősi temetőben megvilágosító erővel ható víziója támadt, megtapasztalta saját létezésének alaprétegeit, megtörténik vele a szatori. Egy láthatatlan erő egyszerre nyitotta meg csakráit, amelyek sikítottak fájdalmukban. Csaknem elviselhetetlen fizikai szenvedéssel jár együtt; olyannal, amikor a vak szem egyszerre látni kezd, amikor minden fénynyaláb egy az íriszbe hatoló izzó apró tűhegy. De Icke elviselte ezeket csak a kereszthez mérhető kínokat, és Buddhává változhatott. A tudást így már nem másoktól, hanem önmagából szerzi meg. De a misztikus megtapasztalásait és kötelességeit feltétel nélkül követve Icke eljutott Dél-Afrikába is, ahol egy zulu sámánnal való közös révülete után átélte azt az évezredes törzsi legendát, amelyik elmeséli, hogy a Hold megjelenésével elkezdtek megváltozni az emberek. A férfiak megőrültek, gyilkolni kezdték egymást, a nők pedig vérezni kezdtek a lábuk között. Ez volt a pillanat, amikor az emberi tudat megszűnt önmagában valónak lenni, egy mindenre kiterjedő, mérhetetlen mélységű manipulációs mátrix részei lettünk, amelyben nem láthatjuk a valóságot soha (Maya fátyla eltakarja előlünk), csak annak eltorzított, a virtualitásban elkevert, torz változatát. A 9/11, a zsidók és a nácik által közösen lebonyolított, megszervezett holokauszt, a migrációs válság, a feltárhatatlan okozattal bíró, gyakorlatilag a szellem szintjén zajló tőzsdemozgások, gazdasági válságok, az északi népek és a gyíkemberek szexuális úton történő kereszteződéséből születő, a gyíkgazdák és a rabszolga emberiség közötti közvetítő árják megjelenése összefügg, minden önálló pont, minden különálló esemény, jelenség szerves egészként kapcsolódik, egymásra rétegződik, és az átláthatatlanságból, a káoszból megjelenik, előre tör a feltételek nélküli, kristálytiszta „igazság”. A valódi örömhír. David Icke evangéliuma. David Icke hegyi beszéde.
Egyszerre borzasztó létvesztésben érzem magam. A világ, amiben eddig elvegetáltam váratlanul apokaliptikussá, ismeretlenné, lényeg nélkül valóvá változik. Erős szél közeledtét érzem, hatalmas vihar érkezik a vérvörösen felkelő nap felől. Szédülni kezdek. Újabb cigaretta. Már az első széllökés kioltja a tüzet és mint kártyavárat rombolja szét körülöttem az „úgynevezett” valóságot, amit eddig megálmodtam. Lábam alatt a magasház acélbeton-szerkezete szétfoszladozik, az épület a viharnak engedve dőlni kezd, zuhanok bele a végtelenbe, bele az őrület feneketlen cetgyomrába.
A zuhanás után, távol mindentől a vihar kapujában találom magam, ahol mindenki, itt az örökkévalóságban arra kárhoztatott, hogy a saját igazságáról zagyváljon, dadogjon és hebegjen, száz vagy százezer másikkal szemben, akik ugyanúgy, őhozzá hasonlóan csak a maguk feltétel nélküli valóságába és igazságába vannak, mint feltörhetetlen aranytojásba, bezárva.
Nincsen annál veszélyesebb és félelmetesebb, mint amikor megkérdőjelezzük a valóságot, amibe bele vettetek minket, amit szolgálnunk kell. De a hamarosan Budapestre látogató David Icke valóságának több, mint ötmillió feltétel nélküli híve van a sárbolygón. És azt tudnunk kell, hogy a rendkívül összetett, és számtalan szubkultúrát behálózó „összeesküvés-elméletek” nem pusztán a tömegkultúra altesti részét képezik, hanem ellen-evangéliumok, a bulvár-alatti szennylapok szintjére értéktelenedett prófétai kinyilatkozások, agresszív vulgáriideológiák, amelyek soha nem csak a saját igazságukról akarják meggyőzni a fogyasztóikat, hanem áthatják, megrontják az ember bizonyosságait, az általánosan elterjedt rossz közérzetre ráalapozva építik fel a virtuális valóságot, amelyben nincsen lehetetlen, amelyben minden félelmetes projekció inkarnálódik. Megkérdőjelezhetetlen igazságért. Az összeesküvés-elmélet a valóság árfolyam-inflációja. Az összeesküvés-elméletek úgy viszonyulnak a valósághoz, mint az okkultizmus a szakrálishoz. Ugyanazt a gnózist ígéri, mint a tiszta út, de kevesebb küzdéssel, kevesebb áldozattal. Ezek olyan dolgot kérnek, amit mindenki könnyen dob oda bármelyik kísértőnek: a lelket.
Ha engedünk ezeknek az önmagukba forduló kinyilatkoztatásoknak, abban a hitben, hogy majd végül megszerezhetjük a valóságot, azzal pontosan elengedjük, sőt önként adjuk a bennünk levő bizonytalanságnak, félelmeknek. Lemondunk arról, hogy alakitani tudjuk a körülményeket; alárendelve magunkat az önbeteljesítő jóslatoknak, a hamisprófétáknak, a rettegésből, a tehetetlen bénultságból táplálkozó démonoknak. De a legtöbbször az összeesküvés-elméletek a nyilvánvaló igazságok ellenében jönnek létre. Régi igazság, de valójában úgy tűnik, hogy az igazság a legerősebb táptalaj az emberi bizonytalanságra, a szkepszisre. És ettől a ponttól, már csak egyetlen, apró lépés az összes összeesküvés-elmélet legvégső pontja, a csúcspont, a beteljesülés, amikor megjelenik az a meggyőződés, hogy éppen az igazságot rejtik el az igazság kimondásával. Rettenetes, szédítő örvénylés, ugye?
Hajnalban bekapcsolom a televíziót. A hírekben a hétvégi tüntetés képei. Váratlanul megértem, hogy ezek az emberek pont ebben a nagy, fatális tévedésben vannak. A magyar ellenzek pontosan olyan rendszerszintű teóriát, szellemet a gépben, keres arra, hogy megértse a NER működését, mint az összeesküvés-elméletek hívei. Pedig ez a rendszer nem absztrakt, nem egy teoretikusan körülírható forma által létrehozott instant válóságréteg, ahogyan a marxizmus tanítja, hanem a munka, és az azt elvégző emberek közösségéből létrejövő szövetség, tágabb értelemben: szükségszerűség, egymásra utalt állapot. A NER olyan, mint a Krav maga. Egy gyakorlati tapasztalatokra épített taktikai és önvédelmi rendszer, amiben nem fogod a hegeliánusok "nagy" szellemét megtalálni. Az egész "képzet" és "meta-szuperstruktúra" egy bokszzsák. Bárki ütheti, mert senkinek nem fáj, de gyerekkori emlékeimből megmaradt, hogy van az úgy, hogy a zsák, a tehetetlenségi erőknek köszönhetően visszaleng. Közben a kesztyű mögött a bőr felrepedezik, a törékeny, kislányos csukló meghúzódik, a hülyegyerek pedig elfárad és feladja. Nem lesz belőle bokszoló. De minden a dead end és kilátástalan tüntisorozat ellenére, ha az ellenzék egyszer megtalálja a saját „davidickeját”, aki bebizonyítja mindazt, amiben hinni akarnak, akkor leszünk majd bajban.
Addig viszont nincsen mitől félni.
Kikapcsolom a tévét. Elfogyott a cigim. Nehéz éjszaka volt ez. A lakásból kifelé menet, mint tarkólövés jut eszembe Szaniszló Ferenc egyik legfontosabb tételmondata, amely valahogyan így hangzott: „A magyarsággal semmilyen kapcsolatban nem lévő bolgár látnokasszony előrejelzése szerint 2115-ben a világűrből jövő lények velünk magyarokkal lépnek majd kapcsolatba. Mi magyarok fejtjük majd meg a nagy rejtélyt, általunk kerül majd sor a földi és a bolygón kívüli társadalom összeolvasztására. Nem szeretnék most ellenfeleink helyében lenni.”
Borítófotó: Figyelő montázs (PuzzlePix/Dreamstime)
