Az Egyesült Királyság tagországai közül elsőként a skót parlament tiltotta meg a szülőknek a gyermekek "elfenekelését". A skót szabályozást a többi tagország is szolgaian átveszi majd, ezzel az élet apró, ámde ártalmatlan örömeiből marad egyel kevesebb – fogalmaz pikírten a brit The Spectator lap szerzője.
Természetesen az atyai pofonok betiltásával a fegyelmező célzatú, kemény mondatok használata továbbra sem ütközik törvénybe, de az elégedettség érzése egy bömbölést kiváltó jól célzott lábütés, vagy a felkar megcsípése után örökre a múlté – feszíti tovább a húrt Rod Liddle.
Mégis boldogtalanok
A húrok feszegetésével ugyanakkor egy igencsak nagy ellentmondásra hívja fel a figyelmet. Szigorítás ide, szigorítás oda, a statisztikák szerint a brit fiatalok többsége sohasem érezte magát ilyen pocsékul a bőrében.
A szülők elenyésző hányada üti meg a gyerekét, ez a szokás lassan feledésbe merül. A gyerekek móresre tanítását már egy jó ideje feleslegesnek tartják a brit szülők, főleg a középosztálybeli családok. Mostanság amúgy is elnéző mosolyokat várnak el a szülőktől, még akkor is, ha torkaszakadtából bömböl a gyerek az étteremben vagy a repülőn. (Nem mellesleg azért ordítanak, mert nem akarnak ott lenni.)
Szóval a brit gyerekek nem igazán érzik magukat jól. Az Unicef friss adatai szerint a szigetországban élő fiatalok a legboldogtalanabbak a nyugati országok közül. A depressziós és szorongó gyerekek aránya 75%-kal nőtt az elmúlt negyed század alatt, a kórházak baleseti osztályaira is egyre többen kerülnek be. A kedvezőtlen adatoknak ezzel koránt sincs vége. Egy 2016-os felmérés szerint a tanárok 91%-a tapasztal egyre több lelki problémát a diákság körében. Sőt, 2017-ben az öngyilkos fiatalok száma 14 éves rekordot ért el. Úgy tűnik valami nagyon rosszul működik, talán nagyon sok minden – vonja le az egyértelmű következtetést a szerző.
Mi van a háttérben?
A mentális problémák egyértelműek, ha megnézzük a brit egyetemeket. Az oktatási intézmények mély működési zavarát mi sem mutatja jobban, mint a safe spacek terjedő világa, a mainstreamtől eltérő vélemények terrorizálálása, vagy a félelem attól, hogy valaki érzékenységét megbántják. De vajon mi a magyarázata ennek a túlzó érzékenységnek? – tette fel a kérdést egy egyetemi professzornak Liddle. Az egyetemi tanár szerint a válasz: az "egészség és biztonság." Van ebben valami, de korántsem a teljes igazság.
Manapság a gyerekek nem élhetnek annyira felszabadultan, mint egykor. Születésüktől fogva fojtogató safe spacekbe zárják őket. Rod szerint a szülők a pedofiloktól való – tegyük hozzá, jogos – félelmük miatt átestek a ló túloldalára. Minden bokorba szexuális zaklatókat képzelnek, ezért gyerekeiket csak sokkal idősebben merik egyedül elengedni bárhová, mint az korábban bevett volt.
Megváltozott a nevelés
A cikk szerzője saját élményeit osztja meg, arról beszél, hogy hét éves korától kezdve a szünet minden egyes napját olyan távol töltötte a születől, amennyire az emberileg lehetséges, a hat órai teára ért csak haza. Mindig a barátaival játszott, vagy csak bóklászott a környékükön. Függetlenséget és felelősségérzetet tanított ez neki, messze megelőzve ezzel a saját, 12 éves lányát, akinek a szabad mozgása nevetségesen szűkre szabott. A szerző hét évesen tudta, hogyan kell vonatra vagy buszra szállni, hogyan kerülheti el a zaklatókat, és azon nosztalgiázik, micsoda élmény volt a házuk környéki mezőkön csatangolni. Gyerekkorában senki sem szórakoztatta, mégis feltalálta magát, a foci és a madárfigyelés voltak a kedvenc szórakozásai. Manapság a gyereket biztonságos és szervezett körülmények között szórakoztatják a szülők, egyre több kutatás ír arról, hogy szinte semmi idejük nem marad a pihenésre. Minden tevékenység rendkívül biztonságos helyen zajlik, felügyelet alatt, a gyerekek alig vannak magukban, esélyük sincs arra, hogy maguk is kitaláljanak valamit.
A cikk szerzője szerint mi, szülők, úgy hisszük, megóvjuk őket, miközben elfojtjuk az összes kezdeményezőkészségüket, óriási károkat okozva ezzel. Megóvjuk őket attól, hogy a maguk tudása és ismeretei szerint vonódjanak be a világ dolgaiba. Ráadásul még kövérré is tesszük őket. Nem az elhízásról meg a cukorbetegségről van szó, hanem arról, hogy nem engedjük őket csatangolni, fára mászni, napestig focizni.
A tanárok is aggódnak, ahelyett hogy nevelnének
Az iskolákból kiszorul a versenyszellem, nincsen helye a képesség és teljesítmény szerinti rangsorolásnak, ahogy ez harminc évvel ezelőtt még teljesen normális volt. A mai gyerekeknek nem mondják meg, ha övék lett a legrosszabb dolgozat az osztályban, épp elég, ha azt hiszik, megtettek mindent. A tanárok szemlélete ma az, hogy kellemetlen a gyerek képességeit megítélni, az ő dolguk az, hogy X gyereket felzárkóztassák Y-hoz.
Fokozatosan eluralkodik az a szemlélet, hogy a gyerekeket nem lenne szabad kötelezni a tanulásra, nem kell őket tényekkel terhelni, mert unalmas robotolás. A tények ismerete helyett egyre gyakrabban a tanulók érzései, viszonyulása lesz a fontos a tényekhez. Innen pedig már csak egy lépés az egyetemisták safe space gondolkodásmódja – mondja Rod Liddle.
Egyre több a sajátos mentális probléma
Írásában azt fejtegeti, hogy a mai fiatalok számára a mentális problémák és a gender témák az új, izgalmas tevékenységek. Nagy élvezettel beszélnek az érzéseikről, felvidítja őket, az áldozatkészséget tartják a legértékesebb tulajdonságnak, aligha meglepő, hogy sokan számolnak be mentális betegségről és nemi hovatartozásukat érintő szorongásról. Ezek az állapotokat ma nemhogy nem bélyegzik meg, hanem presztízsük van.
A szerző szerint ezek a tényezők mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyerekeink miért boldogtalanok és „őrültek”. Lehetséges, hogy a szülők válását is hozzá kell adni az okokhoz, ugyanis az egyszülős családokból származó gyerekek nagyobb valószínűséggel válnak munkanélküliekké, vesznek részt bűncselekményekben. Nagyobb eséllyel lesznek drogfüggők, iskolai zaklatók, mentális betegségben szenvednek. Azokban a családokban sem jobb a helyzet, ahol a szülők annyira hajtanak, hogy napi pár perc idejük van csak a gyerekükre, a gondnok elnevezés jobban is illik rájuk, mint a szülő. Ahogy Liddle fogalmaz: meglátod, mit kapsz, ha előhozakodsz azzal az elmélettel, hogy az elvált és dolgozó anyákkal nevelkedő gyerekek rosszabb kimenetellel számolhatnak.
Cikke végén azt a következtetés vonja le a szerző, hogy mind ismerjük ösztönösen az igazságot. Vágyunk utódokra, de nagyon nehezen tudjuk összegyeztetni a nevelésüket az életmódunkkal. A gyerekek agyonféltése egyfajta túlkompenzálás, mert szívünk mélyén tudjuk, hogy cserbenhagyjuk őket.
