Szóval, a szállodaszövetség belengette a kötelező szervizdíj ötletét, merthogy a turizmus komoly munkaerőhiánnyal küzd, fel kell pörgetni a bérfejlesztések motorját, mivel a dolgozók sorra máshol keresik a boldogulásukat. Utóbbi megállapításban semmi újdonság nincsen, más ágazatoknak is problémái vannak.
Ha jól emlékszem, néhány éve a Balatonnál volt vészhelyzet, talán olyan eset is előfordult, hogy a vendéglátóipari egység szakácsa megkezdte ugyan a műszakot, csak éppen már az országhatárokon kívül, de legalább küldött róla egy üzit a főnöknek. A boss biztos meglepődött. De én meg azon lepődtem meg három éve Balatonfüreden, hogy ezer forintot kellett fizetnem egy akkora hambiért, ami egy négyéves gyerek kezében sem látszott volna, "tőőőtelék" se nagyon volt benne, s még csak egy mosolyt sem kaptam mellé. Nem is tudom, melyik fájt jobban.
Tehát az egyébként minden bizonnyal egyre rosszabb ágazati helyzetre kellene valamilyen gyógyírt találni, de teljesen hétköznapi fogyasztóként szeretném jelezni, hogy visszautasítom a szervízdíjnak még csak a gondolatát is. Ahogyan a borravaló intézményével sem vagyok kibékülve, bár érzem a “társadalmi nyomást” és a generációkról generációkra átöröklődő “kényszert”, így normális kiszolgálás esetén elveimmel szemben cselekszem. Hangsúly a “normálison”. Fogalmam sincs arról, hogy amikor kijönnek a nagy nemzetközi mérések – például amikor az eladók kedvességét mérik – a tesztalanyok Magyarországon hol, mikor és melyik egységekbe térnek be és főleg, melyik bolygón járnak. Merthogy szinte általános tapasztalat – sokkal beszélgetve is ez jön ki – hogy bizony egy-egy helyre betérve nem hogy borrvalót nem akar adni az ember, de még a fogyasztástól is elmegy a kedve.
Márpedig a korszellem szerint fogyasztani kell, méghozzá nagyon és ész nélkül.
Az a kérdés, hogy vajon miért is kellene bárkinek is pluszpénzt adnia legális munkabérén felül azért, mert elvégzi a munkáját, alig érdemes válaszra. Például egy pincér munkájának sajátossága, hogy “ingázik” a vendég és a pult között – de ezért adott hónap adott napján érkezik a számlájára a fizetés, más szakmák sajátossága meg a stressz vagy éppen az idővel kialakuló gyomorfekély. Igen, billeg a példa, de talán érhető. De lépjünk túl azon, hogy a “fogyasztó” beszáll a bérrendszerbe, mint egyfajta plusz hozzájáruló a fizuhoz.
A borravaló sunyi és frusztráló rendszerében megvan a vendég döntési szabadsága, a kötelező szervizdíj esetében viszont a legtahóbb pincérnek, a legszemetebb szálláshelynek is meglesz a lehetősége lehúzni a sápot a népről. Márpedig a sáplehúzás egyfajta nemzeti sporttá nőtte ki magát, ez nem éppen egy win-win szituáció képét vetíti előre.
Hozzuk már be egy picit a mindennapi életet és tegye a szívére a kezét, aki még nem futott bele olyan esetbe, hogy miközben belép egy kávézóba, a pult mögött cöcögve, szemmel láthatóan méltatlankodva teszik a pultra az isteni mobiltelefont, mert hogy “ez az idióta meg mert zavarni csetelés közben”. Nem is sorolnám tovább az ilyen szitukat, az ember inkább azt írja fel pirossal, ha egyáltalán tisztességesen visszaköszönnek neki.
A turizmus dolgozói nem szívességet tesznek a vendégeknek, hanem a munkájukat végzik, amiért bér kapnak. Annak mértékről pedig a főnöknek kell döntenie, ha meg szarul megy az üzlet, el kell rajta gondolkodni, hogy miért.
Borítóképünk illusztráció.
