Mi az a robottanár, anya? – kérdezi a gyerek. Hirtelen magam sem tudom, mint mondjak, megjelenik előttem talpig aranyban C3PO és R2D2, amint belépnek a tanterembe, és elkezdik magyarázni a pákozdi csatát. De aztán az is eszembe jut, hogy mi a búbánat vezeti azokat, akik ezeket a fejlesztéseket végzik, tényleg azt gondolják, hogy jó lesz, ha a lélek kikerül a tanteremből?
Értem én, hogy nem lesz elrontott egyenlet, mint az én időmben, amikor Margó néni négyszer-ötször is igyekezett levezetni egy problémás feladatot, nem mindig sikerült, fel is adta házi feladatnak. A robottanár nyilván elsőre is levezeti, nem fogja felrobbantani a kémiatermet, és a szexuális felvilágosítást is habogás nélkül elvégzi.
Rákerestem a hír forrására, a Telegraphban jelent meg a cikk nemrég, ahol egy angol professzor inspirálónak nevezi azt, hogy a robotok megtanulják olvasni a diákok agyát és arckifejezéseit, ehhez adaptálják majd a saját kommunikációjukat, és azt is pillanatok alatt felmérik, mi izgatja a legjobban a társaságot. A személyre szabott oktatásban látják nagy jelentőségét, hiszen minden iskola rendelkezhet a legjobb tanárral.
Egyenlőség lesz végre, a robotok elhozzák ezt nekünk, gyújtsunk örömtüzeket!
De csak morfondírozom tovább, keresem az érveket, miért lenne jó a gyerekemnek, ha robottanár barázdálná az agyát. Nem a fémes mancsával, hanem virtuálisan. Mondjuk, nyilván nem lenne rossz napja Robi bának, nem kivételezne egy picit Pannival, mert az apja csinálja a fogait. Tutira nem számolná el a pontokat a témázárón, nem panaszkodna a rengeteg adminisztrációra, délután is ugyanolyan energiaszinten üzemeltetné a szakkört. Nem írhatná meg hetente Ónody-Molnár Dóra a 168 órába, hogy beköltözött a félelem a tanári szobákba, mert a Robik békésen ücsörögnének a töltés alatt. Emőkének úgy magyarázná el az anyagot, hogy ne kelljen levelet írni az Oktatási Hivatalnak, hanem csillogó szemmel inná a tudást.
A Robik nem utálnák a szülőket, kicsit se, mert arra nem írnak nyilván algoritmust a fejlesztők, és nyilván kockásinges tüntetést se szerveznének, ha a nekik nem tetsző párt nyerné a majdani választásokat. Na persze az is lehet, hogy mégis kap valami ideológiai képzést a robottanár, kérdés, hogy ez hogyan ellenőrizhető, ezen kifejezetten aggódom.
Persze eleinte hús-vér tanárok felügyeletével dolgozhatnának a robotok, majd idővel könnyes búcsút vesznek egymástól, és a tanárok hazaballaghatnak, agyő kis hadnagyom, ahogy Karády búgta kellemes tenorján.
Van azért abban valami pikáns, hogy hangadó balliberális pedagógus körök arról papolnak, hogy milyen baromság szakmát tanulni, és mennyire fontos a digitális képzés, hiszen azt sem tudjuk, milyen szakmák lesznek húsz év múlva. Robottanár már tíz év múlva is lesz, ezt már tudjuk. Kell ezt tovább siettetni? Én csak kérdem…
Mire hazaérünk – uszkve negyed óra alatt – körvonalazódik bennem, hogy tetszene-e nekem az a világ. Olyan határozott nem a válaszom, mint Szél Bernadettnek az atomerőművekre. Elnéző női és anyai szívem azt súgja, meghagynám inkább azt a kisebb-nagyobb hibaszázalékot, amit jellemzi a humanoidokat: a tökéletlenséget, az elfogultságot, a rosszindulatot, az apró szemétkedéseket. Nem azért mert ez jó, hanem mert ez adja meg a kontrasztot a jóhoz meg a helyeshez.
Nem mondom, hogy tetszik, amikor tanárnők köztereken diktatúrát kiáltanak, de felmentem őket, mert nem mind történelem szakosok, a rendező ezt a szöveget nyomta a kezükbe. De hadd beszéljenek. Emberek, lelkük van, ilyen vagy olyan, a többségnek hiszem, hogy jó.
A tanítás meg – amióta világ a világ – lélektől lélekig tartott. Nem a kifogástalan problémamegoldó szoftver a kulcsa a sikernek a nevelésben. Az egyéniség adja a varázserőt, a lelkesültség, a lelkiismeret. Enélkül színtiszta hiábavalóság minden.
Borítókép: illusztráció, csalad.hu
