Megtörténik velünk néha a történelem. És olyankor cselekedni kell, különösen annak, aki még megteheti, kenyere javát még meg nem ette.
Mert vannak napok, melyek forgatókönyvét nem a Földön írják. Pedig, ahogy a régi reklámban, ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. A mocskos köd fel sem szállott még, a haldögre leső varjak még fel sem rebbentek, hogy helyüket átadják a sirályoknak, amikor e stílszerű környezetben különös alakok támolyogtak fel a Lánchídra. Elmosódott arcvonásaikon legfeljebb a gyűlölet eszelős fénye, ha néha felcsillámlott; égbe nyúló kampókon öklöt és szögesdrótot ábrázoló képeket lengettek. Ja igen, tüntizők – legyintett a vasárnap reggeli kifliért leszaladó, rutinos pesti polgár. Bizonyára nem tűnt fel a tizenöt demonstráló egyikének sem, hogy az ideológiai előkép, a csőcselék hatalomátvételéhez vezető 1918-as évforduló eseményeit, így a lánchídi csata októberi, tavaly még kerek százas dátumát már rég lekésték itt, a Lánchíd közepén. A jobb híján transzparensre firkált, funkciótlan „2019” helyett viszont írhattak volna 1919-et; hiszen mindig izgatott soraikból már csak Szamuely elvtárs hiányzott.
A kora délutáni órákra vált világossá, miért pont most tettek egy kísérletet a tüntizők, hogy felhívják magukra a figyelmet. Hátha most sikerül, gondolták (nem sikerült). Ekkor a budai rakparton megkezdődtek a kormányfői évértékelő előkészületei. Rövidesen a fél ország értesülhetett, milyen színű kordonok emelkedtek, mert színük is volt ám, melyről az okoskodók sohasem mulasztják el megjegyezni, hogy az nem szín (fekete). Ezt helyből mintegy kilenc, a diktatúrával dacoló és zavartalanul küzdő portál hozta le rögvest. Hogy a kordon fekete. A hídról rögtön elfogytak a még mindig nem világos, miért demonstráló öklösök, eldöntve azokat a fogadásokat, hogy az irányukban cseppet sem elfogult bíróságok által azonnal megadott, késő estig szóló foglalási engedély birtokában van-e bőr a képükön elkövetni azt a pofátlanságot, hogy elsétálnak a továbbra is az ő rögeszméik jegyében lezárt hídról, próbára téve a komoly fennakadások miatt időt vesztegető fővárosiak türelmét (van bőr).
És így tovább, a sivárok „spontán” menete a Várba, a Számvevőszék épületéhez, ott véletlenül nyomdai precizitással előállított matricák belülről fakadó elhelyezése. Éppen egy oly párt által, melynek gazdálkodásában e grémium törvénysértéseket tárt fel. Mire Ilona néni a Rottenbiller utcából azonnal narancsszínű tiltakozó feliratok nyomtatásába kezdett a mosókonyhában. Mindezt csak a tüntikézőknél a szokás szerint nagyságrenddel népesebb újságíróhad észlelte. Az utcák délután a vasárnapi csendhez képest is kihaltak, mindenki egy bizonyos beszédre figyelt. Benne volt valahogy a levegőben, hogy valami lesz. A bejelentett csomag azonban minden várakozást felülmúlt, olyan újszerűséget ütve meg, amit éppen a tüntizők igyekeznek görcsösen elérni (forradalmit).
A Lenin-fiúk komikus utódai által éppen aznap „elfoglalt” Lánchíd megálmodója, Széchenyi is megtapasztalta, mikor a hídépítési munkálatokat rajta kívül bizony csak a görög Sina György támogatta meg, hogy mi hiányzik minden épkézláb vállalkozáshoz Magyarországon; meg is írta (Hitel). Enélkül, kezdő tőke és fedezet nélkül is lehet nagycsaládot alapítani, sok gyermeket nevelni, kérdés, hogy belevágnak-e az ifjú magyar házasok (többnyire nem). Mert hogy Európában (ahol számos kormány támogatja hasonló programokkal a fiatalok arrafelé jóval renyhébb elszánásokkal induló, ám kimagasló hitelösszegekkel finanszírozott családalapítását) bizony rendhagyóan magas a magyar fiatalok gyermekvállalási hajlandósága. Ezzel mindössze az a baj, hogy e huzatos, gyakran megszállt országban, ahol egyesek bokros teendői, intézkedései következtében (lásd: egyik napról a másikra a teljes családtámogatási rendszer szétverése, egy nemzet demográfiai lejtőre állítása) arra ébredhetnek az ifjú házasok, hogy az állam annyira becsüli és támogatja gyermekvállalásukat, mintha tengerimalacot tartanának, a vágyott legalább két-három gyermek puszta terv maradhat (puszta terv marad).
Sokkoló, felkavaró volt hát hallani e valóban a huszonnegyedik órában fogant, páratlan jelentőségű intézkedéseket, annak is, aki az elmúlt időszakok borzalmas ellenszelében próbálta testével óvni cseperedő, nagyobbacska számú családjának fiatal facsoportját, hogy ki ne törje tövestől a kriptai hangú internacionálét, magyarfaló rigmusokat süvöltő vihar. Lám, mondhatják ezek, hát a mi gyermekeinket már nem kezelik holdlakóként vagy megszállottként, ha szintén nagycsaládot alapítanak. És annak is, aki eddig azt mondta: vállalna ő és választottja, házastársa kettő, vagy akár négy-öt gyermeket, csak nem mernek belevágni, mert mire fel, hogy kerül a sok éhes száj mellett majd gépkocsi, miből lesz lakás, miből rendezik be? Micsoda pillanat lehet, amikor azt mondják nekik: itt a lehetőség!
Németh László írt a minőség forradalmáról szellemtörténetünk egyik legjelentősebb esszéjében. Miközben a Lánchídon vörös zászlókat ráncigálók „ellenállás 2019”-ről fantáziáltak, a rakparton 2019. február 10-én kezdetét vette az igazi, mély forradalom.
Borítókép: Orbán Viktor miniszterelnök hagyományos évértékelő beszédét tartja a Várkert Bazárban 2019. február 10-én. MTI/Koszticsák Szilárd
