A „cukisodó” Jobbikból a tavaszi választási kampány idején még akkor sem volt nagyon kibeszélés, amikor Vona Gábor pártelnök hajmeresztő dolgokat engedett meg magának: egyenesen az SZDSZ megszűnése után elárvult liberális szavazókat próbálta a Jobbikhoz édesgetni. A Spinoza-házban szánta-bánta egykori saját és pártjának radikális múltját, szinte könyörgött azért, hogy bocsássák meg neki és a Jobbiknak a zsidókkal és cigányokkal kapcsolatos kijelentéseket.
Az arcpirító jelenetek után nem hallottuk az egykori cigánybűnözés üldözésével és zsidó-összeírással fogalalatoskodó kollégáinak-párttársainak felháborodását, de azt sem, hogy bármelyikük a nyilvánosság előtt belengette volna, hogy most aztán távozik a pártból. Végigasszisztálták a “hellerágnesizálódást”, nem gondolták, hogy Soros-háttéremberekkel megerősített pártvezetés ekkorát bukik majd. Magyarul ők is bíztak a győzelemben, és nem akartak kimaradni a remélt pozícióosztásból.
Fotó: MTI/Mónus Márton
Ezért is hiteltelen a választások utáni háborgásuk és kardcsörtétetésük.
Vona akrobatamutatványa természetesen nem sikerült. S ahogy ilyenkor már lenni szokott, jött a pártszakadás; önkormányzati képviselők és a polgármesterek léptek ki a néppártosodott valamiből. Abból a csapatból, amely továbbra sem akarja elhinni, hogy 2022-ben koránt sem a kormányváltásért kell majd megküzdeniük, hanem a parlamentbe kerülésért.
Ugyanúgy, ahogy a Mi Hazánk Mozgalomnak, amit a Jobbikból kilépett politikusok alakítottak meg. Ők azt a radikális Jobbikot szeretnék újra felépíteni, amely 2006-tól lépett színre. Csakhogy a politikai klíma alaposan megváltozott, akkor a gyenge, hazug Gyurcsány-kormány tehetetlenségéből fakadóan össze-vissza csapdosott, az államot kivéreztették, a közbiztonság és a gazdaság romokban hevert, hatalmas volt a társadalmi feszültség. Ez ideális helyzet volt egy radikális szervezetnek az erősödésre. 2009-ben az uniós választási, majd a 2010-es parlamenti eredményt nagyrészt Gyurcsányéknak köszönhették.
Csakhogy ma teljesen más a helyzet: a Fidesz-KDNP minden tekintetben ura a helyzetnek, nincs bizonytalanság és feszült helyzet az országban, sőt éppen ellenkezőleg. Hatékony a gazdaságpolitika, a munkanélküliségen is úrrá lett a kabinet, meg lehet élni, félre lehet tenni a fizetésekből. Így nincs oka arra az embereknek, hogy például a cigányságban – vagy bárki másban – keressék a boldogulásuk kerékkötőjét. Az Orbán-kormány migránspolitikája is eredményes, a radikálisoknak tehát ezen sem lehet fogást találni.
Míg a Jobbik balra vette az irányt – az ugyanolyan reménytelen helyzetbe sodródott LMP-vel szeretne szövetkezni -, addig a Mi Hazánknak ugyan lehet, hogy egyértelmű elképzelései vannak az irányairól, csak a valóság írja felül ezt a stratégiát. Mivel több mint valószínű, hogy új képviselőcsoportot nem tudnak majd alakítani, ezért 2022-ig függetlenként kell politizálniuk. Így a megszólalási lehetőségeik is ritkák lesznek, sőt állami támogatásban sem részesülhetnek. Így azért nehéz lesz azt a hatalmas vidéki terepmunkát is elvégezni, ami a siker kulcsa lenne a következő választáson.
Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely
Magyarul, nekik is nehéz lesz bekerülni a törvényhozásba, ahhoz minimum 4-500 ezer szavazóra lenne szükség.
2022-ben tehát a 2003-ban alakult, majd 2009-2010-ben sikereket elérő, aztán a szavazói bázis tekintetében 19-20 százalékon stabilizálódó radikálisok “mindkét szárnya” kipottyanhat a parlamentből. A szélsőjobb is a baloldal sorsára jutott: megosztottak, magukkal vannak elfoglalva, nincs mondanivalójuk a szavazóknak.
Nagy kihívás lesz az irányíthatatlannak tűnő, a semmibe, a politikai senkiföldjére, a szakadékba tartó kocsikat megállítani.
Borítókép: wingsoverscotland.com
