Kerekes Gáborral hagytam abba a múlt héten, csakhogy volt még róla mit mondanom. Megadom az okát.
Bennem sok jó és sok rossz ütközik össze naponta, s bár szeretném, ha mindig a jó állna nyerésre, ez nehezen sikerül. Egy valami vigasztal, és erre büszke vagyok: tudok örülni mások sikerének. Barátaim kikacagnak, mert elárulom, hogy néha gratuláló leveleket írok. Ők az ilyesmit korszerűtlennek és nevetségesnek tartják, és kérik, ha nem akarok közröhej tárgya lenni, hagyjam abba.
Nem hagyom. Annyira nem, hogy az innenső partról üzenem Kerekes Gábornak: jó lett volna figyelnie József Attilára, aki egy alkalommal didergő lélekkel figyelmeztette magát: „A titkokat ne lesd meg…” Mert a titkok mélye nemcsak feneketlen – iszonytató is egyben. Ráadásul a kíváncsiság árát utóbb kíméletlenül behajtják.
Fotó: Egy látogató az ANALÓG – 21 magyar fotográfus a 20. századból című kiállítás sajtóbejárásán a KOGART Házban 2013. május 8-án. (MTI Fotó: Illyés Tibor)
Te meglested őket, Gábor. Hullaházba jártál fényképezni, majd amit ott láttál, kiraktad az Ernst Múzeum falaira: formalinban ázó csecsemőfejeket, holtak félbevágott agyát, fülcsontokat és orrokat – az alvilágban jártál, Kháron kalauzolt – s minden képed azt jelezte, el akarsz jutni oda, ahová másnak rajtad kívül se képessége, se bátorsága nincsen.
S ez arra emlékeztet, amit Kosztolányi mesélt Gulácsyról, a menüettléptű ifjú festőről, aki Firenzében meg akarta ismerni a bonctant. A hivataloktól megkapta az engedélyt, hogy hullákat tanulmányozzon, mint századokkal korábban Leonardo. Egyik este későn érkezett, már csak az ügyeletes szolga volt benn az épületben.
Egy fiatal lányt kezdett festeni: a csont és a hús természetét, s nem vette észre, hogy a szolga rázárta az ajtót, bent rekedt éjszakára. Nem ijedt meg. A munkáslányon tűnődött, aki ott feküdt előtte a bádogasztalon – mert az volt: egy öngyilkos munkáslány –, és Gulácsy arra gondolt, ő lehetett egyedül, aki ennyi ideig kettesben maradt vele. Sajnos későn, ráadásul a hullaházban.
Kerekes Gábor nem hagyta mindezt másra: a maga dolgában sem tett kivételt. Megörökítette saját haláltusáját, és föltette a világhálóra. Bárki láthatja, aki úgy hiszi, kész az olyan látványra, amire felkészülni nem lehet. Csak 18 éven felülieknek!, figyelmezteti a kukucskálókat a világháló felelős őre – és jól teszi.
Fotó: Amszterdam, 1986. április 4. Pólya Zoltán, az MTI fotóriportere az "Enyém ez a cirkusz" című fotósorozatáért kapott harmadik díjjal. Jobbra Torbjörn Andersson, a Liszt Ferenc-díj nyertese, a World Press Photo díjkiosztó ünnepségén. (MTI/EPA)
Pólya Zoltán is elment alig 57 évesen. Az ő fénykorában kezdtem lovakkal foglalkozni, és a legendás Képes 7 főszerkesztőjétől nyolc oldalt kaptam, hogy megírhassam, amit fontosnak tartok róluk. Én itthon hoztam össze a szöveget, de Pardubicébe már Zoli ment ki, hogy lássa – amit én számos riport és egy jól megírt könyv publikálása ellenére mindmáig nem láttam – a világ talán legnehezebb akadályversenyét.
Pólya Zoli megbecsülte a lehetőséget: remek képeket hozott. Közel ment a témához, mint Robert Capa tönkrekoptatott mondatával ajánlotta. Ez, meg, ahogy Zoli dolgozott, kötelezte az embert, hogy maga is a legjobb formáját hozza.
Kedvemre vannak az ilyen kihívások. Nem engedik ellustulni az embert. Nem hagyják, hogy nyakára üljön a rutin.
Végül még valaki… Neki, az egykorvolt bajai fotósnak, Kovács Lászlónak köszönhetem, hogy rajongója lettem Tóth Menyhértnek. Őt hallgattuk Laci lakásán: verseit mondta egy rossz szalagról, és hajnalra megértettem, miért röhögték az „okos” társak az akadémián ezt a nemes lelkű festőt, akinek gyerekkorában amputálták egyik lábát.
Miskéről indult – nappal paprikát kapált, éjszaka festett – ott figyelt fel rá utóbb Kovács. Tudta vajon, hogy a huszadik század legnagyobb festőinek egyikét fényképezi? Ha igen, ha nem, fotói húzzák az ilyen mondatokat, mint ezek itt:
Fotó: Kovács László és Zsigmond Vilmos operatőr díjat alapítottak (mma.hu)
„Miskin herceg volt Tóth Menyhért, aki a mi perfekt beszédünk üres csörgése között, az ékesszóló dadogás nyelvén elmondta azt, ami a végtelennel kapcsolódó jobboldal agyfél mondat vele. A kecskeméti múzeumnak talán sikerül úgy bemutatnia a Tóth Menyhért-i szellemet, hogy az idegen megérezze rajta valamiképpen Isten ízét. Mert itt érünk valamit, és még két művésznél – Csontváry és Derkovits azok – aztán a magyar művészet el is tűnt.”
Szalay Lajos a világot járt, világot értő grafikus vélte így, akit nem kötött érdek se művészetében, se véleményformálásában. Egyetemes jelenség volt. Tudta, mit takar ez a szó: végtelen.
És egyben azt példázza: a fotózás másokat felmutató szolgálat is lehet. Kovács László élete ez volt.
Nyugodjék, és nyugodjanak békében a csodálatos magyar fotográfusok mind!
