Mennyiségi lazításnak (quantitative easing) nevezzük, amikor a nagy központi bankok államkötvényeket vásárolnak, hogy ezen keresztül élénkítsék a gazdaságot, tartsák életben a tőkepiacok likviditását. A világ nagy jegybankjai 2008 óta 15 billió (10 a 12. hatványon) dollárt toltak ki hasonló módon a gazdaságba.
2008 és 2015 között a befektetett tőke globálisan körülbelül 40 százalékkal emelkedett: 350 billió dollárról 500 billió dollárra. Az e mögött álló reál-eszközök azonban nem túl sokat változtak ez idő alatt. Vagyis a mennyiségi lazítás nyomán jókora infláció következett be az eszközök árában. Az eszközár-infláció hatása hasonlóan mély és hosszan tartó, mint mondjuk a fogyasztói árak inflációjáé.
A fogyasztói inflácó elértékteleníti a megtakarításokat és a fix összegű fizetéseket – hiszen az árak emelkednek. A gazdasági szereplők erre különbözőképpen reagálhatnak. A vállalatok akár veszteségek árán is értékesíteni kényszerülnek – hiszen holnap még kevesebbet kapnak termékeikért vagy szolgáltatásaikért. A munkavállalók látva, hogy fizetésükért kevesebb dolgot tudnak vásárolni, béremelést követelnek. A legnagyobb vesztesek a megtakarítók, akik viszont kénytelenek végignézni megtakarításaik reálértékének csökkenését.
John Maynard Keynes híres mondása szerint az infláció az a mód, ahogy a “kormányok észrevételenül, titokban elveszik polgáraik vagyonának egy jelentős részét”. Az infláció társadalmi feszültségeket szül: egyesek elszegényednek, másokat azonban gazdaggá tesz. Ez nem csupán a társadalmi biztonságra mér csapást, de a jövedelmek elosztási rendjében való bizalomra is.
Az eszközár-infláció hasonlóképpen működik. Például azon keresztül, hogy negatív reálkamatlábat idéz elő a hosszú távú kamatoknál. (A reálkamat a nominális kamat és az infláció különbsége. Megmutatja, hogy egy adott befektetés hozama kompenzálja-e az inflációt. Ha az infláció nagyobb, mint a nominális kamat, akkor a reálkamat negatív, vagyis nem kompenzálja az inflációt, vesztünk ezen a befektetésen.)
Negatív reálkamat esetén lesznek olyan vállalatok, amelyek nem képesek annyi jövedelmet termelni, hogy a befektetett tőkéhez képest nyereséget érjenek el. Így “zombi-vállalatokká” válnak, az olcsó pénz tartja életben őket. Az ingatlanpiacon buborékok alakulhatnak ki, a hitelkockázat és az irreális árak a jövőbeni pénzügyi stabilitást veszélyeztetik.
Az eszközár-inflácó egy másik tulajdonsága, hogy veszteseket és nyerteseket teremt. A vesztesek közé tartoznak az idősődő középosztálybeliek, akiknek annak érdekében, hogy jövőbeni fogyasztásukat képesek legyenek fenntartani, növelniük kell megtakarításaikat. A fix bérért dolgozó átlagember jövőbeni jövedelme kevesebbet ér, hiszen azok az eszközök, amelyekbe befektet, befektethetne drágábbak. Tipikus példa erre Németország, ahol 2009 és 2016 között a lakossági fogyasztás a GDP 4 százalékával csökkent. A németeknek ahhoz, hogy a jövőben is megőrizzék életszínvonalukat, a jelenben többet kell megtakarítaniuk. Így kevesebb jut fogyasztásra.
A nyertesek közé tartoznak a vagyonosabb emberek, akiknek az eszközár-inflnáció elején több megtakarításuk volt. Ezek nominális értéke az egekbe szökött.
A legnagyobb nyertes azonban – a fogyasztói inflációhoz hasonlóan – az állam, amely a jegybankján keresztül a saját adósságának jókora részét visszavásárolta. Így saját magának fizet kamatot, ráadásul a korábbinál alacsonyabbat. Az eszközár-inflácó egyfajta monetáris adó.
A kétfajta infláció közötti legnagyobb hasonlóság azonban a társadalmi bizalomra gyakorolt rendkívül rossz hatás. Az 1970-es években a munkások még képesek voltak sztrájkhullámokkal követelni fizetésük emelését. Napjainkban a meggyengült középosztály, amelynek a fizetése már évtizedek óta csökken, egyre dühösebb a társadalom gazdagabb tagjaira. A populista mozgalmakon keresztül keresik az igazságot, kívül kerülnek a hagyományos baloldali-jobboldali politizáláson. A mennyiségi lazítás csaknem biztosan hozzájárult ahhoz, hogy nyugati világban ennyi protestszavazat keletkezett.
A jegybankok felelőssége nagy. Ha figyelmen kívül hagyják intézkedéseik politikai következményeit, akkor súlyosbítják a politikailag amúgy is ingatag helyzetet. A helyzet megoldása lehet, ha az eszközár-inflációval jól járó állam igyekszik tompítani annak hatását, és nyereségét mindenki számára elérhető javakra fordítja. A legnagyobb nyertesnek így nem csak arról kellene kommunikálnia, hogy mikor és milyen gyorsan hagynak fel a mennyiségi lazítással, de azzal is kéne foglalkozniuk, hogy a többletjövedelemet, amelyet ez a program hozott közberuházásokra, például oktatásra és infrastruktúra ejlesztésre fordítsák. A nyereséget a gazdasági növekedést segítő gazdaságpolitika végrehajtására kellene fordítani, amely így hozzájárulna a jövő nyugdíjproblémáinak enyhítéséhez. A kormányzat által generált eszközár-infláció indirekt adóból a jövőbe való befektetéssé változhatna.
