Puzsér nem az a típus, aki ne venné fel a kesztyűt egy verbális attak érdekében, és egész szépen helyt tud állni a hisztérikus, gyűlölködő ideológiai megszállott félőrültekkel való vitában. Őt idéztem. Pedig maga is feminista, a szónak abban az értelmében, hogy a jogegyenlőségben, az emberi szabadságban és méltóságban hisz, nem pedig szélsőséges férfigyűlöletben. Ezzel maradéktalanul egyet is lehet érteni. Két állítását illetően ugyanakkor vitába szállnék. Először is, hosszasan sorolja a mindennapos nemi megkülönböztetést, ahogy írja: "nők tömegeit, akiket partnereik bántalmaznak és megfélemlítenek."
Súlyos kijelentés ez, bár igazolni sokkal nehezebb, mert ha azt meri mondani az ember, hogy a családon belüli folyamatok okok és következmények jól felfejthető sorozata, akkor hamar megkaphatja, hogy áldozathibáztató, hol van itt a sisterhood.
Mindig a nő a bántalmazott?
Puzsér extrém verbális képességei és idegállapotba kerülése mellett kevesek rúgnak labdába, így valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy tömegesen élnek bántalmazott és megfélemlített férfiak, akik kommunikációs képtelenségük miatt maradnak alul minden egyes nap. Akik nem döntethetnek semmiben, véleményüket seperc alatt lesöpri a nő az asztalról. A helyzet a gyerekek születése után meg hatványozódik. Erről miért nem beszélünk többet?
Puzsér is evidenciának tartja a férfi és nő biológiai különbözőségét, de ez a különbözőség még számos további eltérést indukál. A mindennapi szexizmus is valahol innen fakad, csak míg a nők egy része a szexuális töltetű közeledést, viccelődést, célozgatásokat sértőnek találják, addig fordított esetben el nem tudom képzelni, hogy megorrolna egy férfi, ha prédának tekintik, de nem zárom ki. Mind a két reakció szuverén és érvényes, mert mind a kettő a nemek természetéből fakad. A feszültséget ennek megértése oldhatja fel, nem feltétlenül a magatartáskódex. A szabályszintű megoldás azért nehézkes, mert a szexista jelleg egy határon túl már egészen szubjektíve definiálható csak. Vannak nők, akiknél még a legforróbb megjegyzések is beleférnek, és vannak, akik már egy hosszabb pillantást is zaklatásnak vesznek, és ehhez joguk is van. A megoldás az adott helyzetben érhető el, a határok markáns meghúzása. Azt nem várnám, hogy a gödörből kifütyülű munkások megértsék, hogy megalázóan tárgyiasítják az arra járó nőket, hiszen ők ezzel épp az elismerésüket fejezik ki. A maguk módján, férfitermészetük szerint – illem- és gendertanulmányoktól nem megfertőzve.
Mivel eltérő a gondolkodás, eltér a férfiak és nők kommunikációja, konfliktuskezelési képessége is. Puzsér is beszélt már róla, hogy a nők sokkal összetettebb manipulációs technikákkal bírnak, de az már tabu, hogy ennek egyik nehézágyúja a szexmegvonás. Nem arról van szó, hogy a szex kötelező, vagy jár – szó sincs róla! -, de a másik fél vágyaival játszani minimum nem fair. Egy férfi sosem fog úgy gondolni a szexre, ha ma este összejön, akkor elővezetem, hogy veszek egy új teniszütőt.
Amennyit mondani akarok ezzel, az nem több, mint hogy a kapcsolati drámák egyértelmű áldozatának csak a nőt beállítani, téves. Mint ahogy a bántalmazás ezer árnyalatát sem mind a nők szenvedik el. Már az óvodában jól látszik a kétféle stratégia: amikor a fiúk összeugranak, laposra vernék egymást, ha hagynák. Aztán összeülnek játszani újra, mintha mi sem történt volna. A lányok összeesküvéseket szőnek, klikkesednek, zsarolják egymást, módszereik sokkal alattomosabbak és nagyobb kínnal járnak. Ez van, ez az alapbeállítás.
Duplán aláhúzva: nem relativizálhatja senki a fizikai erőszakot, mert egy pofonra semmilyen mentség nincs. De van-e mentség az erőszakos, hisztis, manipulatív női viselkedésre? Amit maga Puzsér is megtapasztalt, amikor a feminista véleményvezérek nem akartak egy színpadon demonstrálni vele. A női agresszió ott van a családban és a munkahelyen is, azért mert nincsen látható nyoma, még teszi a dolgát, a „kiherélt férfiak” tömegesen válnak terméketlenné a stressztől. Meg lehet nézni párokat, ahol felborul az egyensúly, és az egyenjogúságból átbillennek egy nődominanciába, mennyire frusztráltak és zavarodottak a férfiak.
A valóság, meg a valódi élet
Azt is írja Puzsér, hogy "milyen hálátlan vállalás ma egy gyerek, látom, milyen közönnyel szemléli a társadalom és sokszor a család, hogy a dolgozó anyák miként görnyednek meg a súlyos terhek alatt."
Azt, amit lát, úgy hívják, élet. Eszméletlen melóval és terheléssel jár, ha ki akarjuk hozni belőle a körülményeinkhez képest a legtöbbet. Ígérte valaki – a reklámiparon kívül –, hogy az élet habostorta? Vannak kivételes esetek és nők, akiknek ez könnyebb, őket szokta egyébként Puzsér gold diggernek nevezni. Ahol sok pénz van, ott sok segítséget lehet igénybe venni, persze. Át lehet engedni feladatokat, lehet úgy élni, mintha vendég lennék a saját történetemben, de az anyaság gyötrő alapkérdése elől – jól csinálom-e? – akkor sem lehet egyébként elmenekülni. A pénz nem szabadít meg semmilyen morális dilemmától, csak relativizálja azt.
A valódi nők valódi élete terhekkel jár, így volt ez mindig. De ha fondor narrációval elhitetjük, hogy van egy ultrakönnyű út, csak a szemét és irigy férfiak őrzik ennek a sorompóját, annak csalódás és düh lesz a következménye. Ha elviselhetetlennek és megalázónak írjuk le a gondoskodó feleség és anya szerepét, és szembefordítjuk önnön természetükkel a nőket, azzal magányra és boldogtalanságra kárhoztatjuk őket.
Ezt teszik a szélsőséges feministák, akik forintra kiszámolják, mennyit kellene azért fizetni, hogy megfőzik a lecsót vacsorára. Ahol a házimunka nem a kényelmes, rendezett otthon fenntartásának eszköze – hanem valami elidegenített tevékenység, szolgamunka, csicskáztatás. Évezredik női munka volt, mostmár tömegesen elértük, hogy felesben megy, mi kell még?
Ha a gondoskodás ösztönét kilúgozzuk, ha a gyereknevelést ép ésszel kibírhatatlan teherként állítjuk be, akkor mi marad a női szerepből? Mitől lesz nő a nő, ha elfojtja a gondoskodás, a fészerakás és az anyaság elemi ösztönét? Az a jó, ha transzferálja a kutyamenhelyi önkénteskedésre?
Mikor hittük el, hogy az élet könnyű?
Csak a 21. század nőkkel lehetett elhitetni, hogy a család működtetése nem jár fáradtsággal. A 20. századi nők még tudták, hogy mi az a női sors, és a többségnek nem is okozott fruszrációt. Aztán jöttek a mert megérdemlem reklámok, az élménytársadalomban máshova kerültek a hangsúlyok. Ma a lányoknak meg kell tanítani, hogy a család és a munka összeegyeztetése egy folyamatos méricskélés grammról grammra, melyikből mehet a több, melyiknek jut a kevesebb. Amint egy nőnek gyereke lesz, onnantól változik a fontossági sorrend, változik az energiabefektetés iránya. A gyerekek viszik el a legtöbbet, a maradékkal lehet bűvészkedni. Amikor sikerül, az nagyon nagy öröm. Lehet úgy is tenni, hogy elhisszük, a gyerek a karrier mellett is szépen felnő, ezzel mindenki maga számol el. Biztosan segítene a hatórás munkaidő követelése, amit Puzsér javasol. De aki elhitte, hogy alávaló dolog a nőnek a háztartás meg a gyerekgondozás, az nem ettől fogja jól érezni magát.
Sokkal többet segítene szerintem, ha nem kergetnénk illúziókat a tökéletesen összehangolt karrierről és anyaságról. Anyám jut eszembe, aki negyed ötkor végzett az irodában, összeszedett az óvodából, aztán otthon ledobta a csinos göncöket, feltette főni a vacsorát, majd ugorhatott ki a kertbe uborkát kapálni. Ahogy apám is ezt tette, amikor hazaért a vállalattól, mert a háztájiból még lett egy kis plusz pénzük. Abba már bele se menjünk, hogy nem volt autó, szenet kellett lapátolni a kazánba, meg pelenkát mosni lavórban. Azért, mert nekik nehéz volt, nekünk miért ne lehetne könnyebb – ez a szokásos ellencsapás.
De nem erről van szó. Hanem arról, hogy nem tud könnyebb lenni. Egy család működését segíthetik a gépek, de a család attól lesz élvezhető létforma, ha a nő azzá teszi, ha a nő szereti ezt is csinálni. Ezt is, értsük jól. Ha szeret születésnapokat szervezni, karácsonyra készülni, virágot tenni a vázába, szendvicset csomagolni a suliba. Ha dühös mártírként csinálja, az már egy más minőség. A melót bizony bele kell tenni, nem lehet megúszni. Megcsinálhatja a munkák zömét a bejárónő is, de az egy másik paradigma. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki azt akarja, hogy ne csak a wifi jelszó tartsa össze a családot, akkor versenyre kell kelni az egész instant világgal.
A politikának egyre több nő- és családpárti intézkedése van, hogy a gyermekvállalás után vissza tudjanak térni az anyák a munkaerőpiacra, ha megtörik a karrierjük, el tudjanak indulni új irányba. Ha akarnak. Mert arra is számtalan példa van, hogy az anyasággal a karriervágy lohad, már nem úgy lesz fontos a hajtás, mint korábban. Sokan váltanak ilyenkor, indítanak el vállalkozást, vagy kisebb felelősséggel járó munkakört keresnek, amelyik segít fenntartani a kényes egyensúlyt. De akinek a karrier a legfontosabb, csinálja, élje meg ezt, de ne akarja a többiekkel elhitetni, hogy csak ez a felszabadító – mert ez többnyire önigazolás, a veszteségek leírása.
Puzsérnak abban igaza van, ha a nők a férfienergiákat küldik a frontra, abból sosem lesz a nemek kiegyezése. Sokkal több szenvedést okozott a nőknek az, hogy elhitték, a karrier és a család súrlódásmentesen összeegyeztethető. Akik képesek leszámolni ezzel az illúzióval, azok belátják, hogy piszok sok munka ugyan, de a jól működő család a valódi erőforrás.
A nemek kiegyezése nagyon fontos felvetés Puzsértól. De azt hiszem, ez mostmár inkább a nőkön múlik, mekkora teret adnak a férfiaknak az életükben és a családban. Beszéljünk még sokat erről!
Borítókép: illusztráció
