Olaszországban nagy hagyománya van a politikai etikettnek, évszázadok alatt kialakult koreográfiák mentén folynak az események
– lásd például a pápaválasztást, amelynél nincs hivatalos jelölt, titkos a szavazás és szövevényes háttéralkuk mentén zajlik a folyamat. Bizonyos értelemben hasonló a helyzet az elnökválasztásnál. Itt például a protokoll azt diktálja, hogy a szóba jöhető aspiránsok csak igen óvatosan, nagy távolságtartással nyilatkozzanak a kérdésben.
Mario Draghi olasz miniszterelnök azonban szakított ezzel a hagyománnyal.
A múlt esztendő karácsonya előtt megkérdezték, hogy elvállalná-e az államfői tisztséget, miután Sergio Mattarella hétéves mandátuma február 3-án lejár, s a köztársasági elnök közölte: nem kíván újraindulni a posztért. „Különösebben nem vágyom semmiféle pozícióra. Férfi vagyok, nagyapa, s az intézményrendszert szolgálom” – válaszolta a kormányfő. A felelet ugyan számunkra meglehetősen homályosnak tűnik, de egy olasz azonnal dekódolja, és vágja belőle, hogy Super Mario bizony elnök szeretne lenni.
Ezzel kezdetét is vette a nagy Draghi-dilemma.
Vajon megmarad széles körű támogatottságnak örvendő technokrata kormányfőnek, és az uniós pénzek segítségével végrehajtja az utóbbi évtizedek legnagyobb szabású reformprogramját, vagy átköltözik az elnöki palotába, veszélybe sodorva, talán áttételesen meg is buktatva saját kabinetjét? Ha ez utóbbi következik be, borítékolható lett volna az előre hozott választás. A 74 éves Draghinak sikerült többpárti támogatást szereznie az EU-s újjáépítési projekthez, a reformok első körét átverte a törvényhozáson, s úgy tűnik, a hagyományosan szövevényes olasz bürokráciával is képes dűlőre jutni. Távozása az egész programot veszélybe sodorta volna. Az unió 750 milliárd eurós csomagjának az olaszok a legnagyobb haszonélvezői: 191 milliárdos dotációt kaptak.
Ebből az is következik, hogy nemcsak Róma, de Brüsszel számára is létfontosságú, hogy az olasz projekt sikeres legyen, hiszen ha kudarcba fullad, az egész folyamat meggyengülhet, az ország államadóssága (a GDP 150 százaléka) fenntarthatóságának a kérdése ismét Damoklesz kardjaként lebeg majd az eurózóna kötvénypiaca felett.
Draghi tavaly februárban lett miniszterelnök. Programjával helyreállította a vállalati és a piaci bizalmat, sikeresen kezelte a koronavírus-válságot, és úgy tűnt, hogy annyi év bénázása után végre jön valaki, aki hosszú távon is fenntartható növekedési pályára képes állítani a gazdaságot.
Elnöki ambícióival azonban újra időzített bomba került az olasz belpolitikába és gazdaságba. Draghi reputációja belföldön nagy, és az Európai Központi Bank korábbi elnökeként külföldön is megmaradt a befolyása – ideális államfő lehetne belőle. Sokan amellett érvelnek, hogy ebből a pozícióból is garantálni tudná az átalakítás sikerességét.
Ugyanakkor a kormány éléről való távozásával szinte bizonyosan felborult volna a politikai paletta szélső oldalairól összeállított és technokratákkal megspékelt koalíció, s nagyon nehéz lett volna egy új konszenzust teremteni a miniszterelnök személyéről. Ebben az esetben jöhetett volna a szokásos olasz forgatókönyv: az előre hozott választás – totálisan bizonytalan végkimenetellel, újrakezdődő és valószínűleg hónapokig elhúzódó koalíciós tárgyalásokkal. Ez teljesen felborítaná a reformfolyamatot.
A teljes cikk a Figyelő legfrissebb számában olvasható.
(Borítókép: Mario Draghi Trónok harca szereplőként. A politikai kavarás áldozata lehet az olasz reform. (Alberto PIZZOLI, Europress/AFP)
