Ha valaki ellátogat a New York-i Amerikai Természettudományos Múzeumba, akkor ott a dinoszaurusz csontvázak, az ázsiai elefántok és az alaszkai jávorszarvasok között talán észreveszi Henry Fairfield Osborn mellszobrát és egy emléktáblát Madison Grantről. Osborn és Grant a korai 1900-as évek két vezető konzervatívja volt, mindketten a fehér faj felsőbbrendűségét hirdették.
Osborn, a múzeum akkori igazgatója megalapította a Eugenetikai Oktatás Társaságot, amely az emberiség fejlődését a fajnemesítésen keresztül gondolta megvalósítani.
Grant a bronxi állatkert társalapítója volt. Napjainkban leginkább 1916-ban megjelent könyvéről ismerik, amelynek címe: “A nagy faj elmúlása” (The Passing of the Great Race). Ebben a mellett érvelt, hogy a nem-fehér bevándorlók – beleértette a kelet- és dél-európaiakat is – hogyan fertőzik meg Amerika felsőbbrendű északi fajállományát.
Grant könyvének bevezetőjét a zoológus Osborn írta. A könyvet Hitler egyszerűen csak a “Bibliám”-nak nevezte. A The New Yorker című lap egyszer úgy írta le Grantet, mint aki a “bivalyok és a karibuk megmaradása iránt érzett lelkesedését kiterjesztette az >>északi faj<< megőrzésével kapcsolatás mániává”.
De vajon mi az oka, hogy a liberálisok olyannyira a polgárháborús emlékművek lerombolására koncentrálnak? Politikai szempontból nézve ennek taktikai értelme lehet. A republikánusokat hosszú évtizedekig püfölték rasszista vádakkal, rákényszerítve őket arra az alapvetően defenzív álláspontra, hogy védelmükbe vegyék a konföderácós emlékműveket.
Egy másik metszetben nézve a problémát: a liberálisok fétist kreáltak az emlékművekből. Erre azért volt szükségük, mert táplálta azt a narratívájukat, hogy a mai faji egyenlőtlenségek az ország rabszolgatartó múltjában gyökereznek.
Ezzel a feltételezéssel az a probléma, hogy hiteltelenné teszi azt, amit a feketék az emancipációjukat követő száz évben elvégeztek, amikor a fehér rasszizmus erős és legális volt, és a feketéknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy Robert E. Lee tábornoknak van-e szobra egy közparkban vagy nincs.
Napjainkban még mindig a rabszolgaságot hozzák fel okként, ha a kettészakadt fekete családokról, a feketék által lakott városrészek magas bűnözési rátájáról, az oktatás faji kérdéseiről, vagy a foglalkoztatottságról és a keresetekről van szó.
Fontos leszögezni, hogy nincs ilyen kontinuitás. Például 1890 és 1940 között a feketék közötti házasságok aránya magasabb volt mint a fehérek rátája. Az 1940-50-es években a feketék részvétele a munkaerőpiacon meghaladta a fehérek arányát – így a feketék jövedelme lényegesen gyorsabban emelkedett, mint a fehéreké. Ennek eredményeképp a feketék körében mért szegénység 40 százalékkal csökkent. 1940 és 1970 között a középosztályhoz tartozónak tekintett állásokon belül a feketék aránya megnégyszereződött. Stabil és erős fejlődés volt ez.
Napjainkban a feketék igen sokat hallgathatják, hogy mit érhetnének el, ha nem sújtaná őket a rabszolgaság öröksége. Arról viszont nem eleget, hogy mit tettek valójában ennek meghaladása érdekében.
Az 1960-as éveket követően azonban ezek a pozitív trendek lelassultak, megtorpantak, vagy visszájukra is fordultak. A feketék között az öngyilkossági ráta az 1940-es évekre 18 százalékkal csökkent, az ‘50-es évekre további 22 százalékkal. A ‘60-as években azonban a fekete férfiak körében 90 százalékkal ugrott meg. Vajon a feketék mai magas bűnözési rátája valóban a rabszolgaság öröksége lenne? Vagy az 1800-as évek végén bevezetett "Jim Crow- törvények" hatása? (Jim Crow a feketék gúnyneve volt – crow varjút jelent angolul.) Sajnos ezek olyan kérdések, amelyek a baloldalon kevéssé érdeklik az embereket.
Pedig megkérdezhetnék Amy Wax és Lawrence Alexander professzorokat a University of Pennsylvania és University of San Diego jogi karáról. Ők egy nemrég publikált cikkükben a 20. század közepén még uralkodó “burzsoá” kulturális értékek erodálódásáról értekeztek. "Házasodj meg, mielőtt gyermekeid születnek és maradj is házas – ha másért nem, az ő érdekükben. Szerezd meg magadnak azt a képzettséget, amelyre egy jó munkahely megszerzése érdekében szükséged van. Dolgozz keményen, tiszteld a hatóságokat. Kerüld az anyagi javak csábítását és a bűnözést." Nagyjából ilyen és ehhez hasonló értékek kérdőjeleződtek meg.
A professzorok megállapítják, hogy a középosztály felbomlását a hátrányos helyzetű rétegek sínylették meg a leginkább. A jóléti állam kiterjesztése pedig csökkentette a kétkeresős családok szükségességét és felgyorsította a társadalmi bomlást. “Egy erős, házasságpárti norma talán tompíthatta volna ezt a hatást” – írják. “E helyett azonban az egyedülálló szülők száma csillagászati mértékekben emelkedett, s egyre több olyan gyermek született, aki az oktatási rendszerből való kikerülésre, függésre, semmittevésre, bűnözésre és szegénységre ítéltetett ez által”.
A professzorok cikke a University of Pennsylvania kiadványában jelent meg. Egy egyetemi szervezet később megvádolta őket azzal, hogy “rasszisták és a fehér faj felsőbbrendűségét” hirdetik. Holott ők csak annyit tettek, hogy nem a faji bigottsággal és a rabszolgatással magyarázták azt, hogy az Egyesült Államokban továbbra is jelen van a faji egyenlőtlenség.
A valóság az, hogy volt idő, amikor a feketék és a fehérek egyaránt hagyományos értékeket vallottak a házasságról, a szülői feladatokról, az iskoláról és a munkáról. Ezek az értékek voltak azok, amelyek példa nélküli társadalmi és gazdasági felemelkedést hoztak a feketék számára.
